free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Feketében

        Címkék: Nincs címke megadva 0 hozzászólás

Amíg a testiség örömszerzéssel kapcsolatos aspektusairól egyre nyíltabban merünk beszélni, addig a betegséget, a halált és a gyászt övező tilalmak erősödni látszanak. Pedig a gyászmunka nagyon fontos.

Ahogy a fiatalság középpontba állításával párhuzamosan szinte szégyellni valóvá válik az öregedés, úgy a hétköznapi érintkezésben elvárt és előírt pozitív érzelmek kifejezésének kizárólagosságával a szomorúság, a veszteség miatti fájdalom és a gyász kimutatása lassan tabuvá alakul át.

Számos példáját láthatjuk a megfelelő mélységeiben át nem élt gyászreakcióknak és a megbetegítő, súlyos következményeknek. "Ha jól emlékszem, három nap szabi jár a szülő halála után" - idézi fel az édesapja elvesztését követő eseményeket egy harmincéves nő. "Ez nagyjából arra elég, hogy elintézd a hivatalos papírokat, megrendeld a verset, kiválaszd, hogy nem a Morriconét akarod hallgatni, kifizesd a sírásókat meg a koszorút, és megszervezd a halotti tort. Sírásra időm sem maradt, egyszer csak véget ért a temetés, és én már ott ültem félig kábán az irodámban. Úristen, mi történt? Fel sem fogtam!"

A szeretett személyek elvesztését követően - különösen, ha az esemény váratlanul, például egy közlekedési baleset miatt következett be - gyakori az érzelmi bénultság, az érzéketlenség, a kiürültség érzése, a sokkos állapot. A helyzetet nehezíti, ha a környezet megfelelő, "illő" reakciókat vár el a gyászolótól: "Borzasztóan idegesített, hogy anyám halálát követően, a rokonok érkezése és elszállásolása miatt egy barátnőmnél kellett meghúznom magam. A családjától folyamatosan azt hallgattam, hogy nahát, hogy lehet, hogy egyáltalán nem sírok, talán nem is szerettem őt! Pedig egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi történt, hogy mit jelent valójában az, hogy nincs többé!"

Míg a veszteség miatti fájdalom és bánat megjelenését gyászreakcióknak, a veszteség feldolgozását gyászmunkának nevezzük. A gyászmunka lassú megszabadulást jelent a veszteség okozta fájdalomtól, mégpedig oly módon, hogy befejeztével ismét képesek legyünk a lehetőségeink felé fordulni, a kapcsolatainkat ápolni és nyitott életet élni. Napjainkban, amikor a gyászra fordítható idő megrövidült, illetve a gyászoló "nem szalonképes" - s a kommunikációs nehézségek miatt az ismerősök egy része kerüli is a vele való együttlétet -, sokan nem képesek a gyászmunka elvégzésére, súlyos betegségeknek téve ki magukat a továbbiakban: "Nem voltam képes elfogadni, hogy apám nincs többé. Próbáltam ugyanúgy élni az életemet, mintha mi sem történt volna. Gyorsan elmentem bulizni, aztán hetekig, hónapokig csak ittam, szpídeztem és különböző partikra jártam. Nem akartam otthon lenni, hiszen akkor feltűnt volna, hogy ő már nincs közöttünk. A vége az lett, hogy évekig súlyos pánikbeteg voltam. A mai napig nagyon félek kapcsolatokat kialakítani, hiszen mi lesz, ha elveszítem a másikat? Attól meg egyenesen rettegek, hogy anya legyek. Nyilván valami hiperóvatos, túlféltő mama lesz belőlem!"

A gyász kezdetén, a sokkos állapotból való kilépéskor, a valósággal való szembesüléskor rendkívül erős érzelmek jelenhetnek meg. Ezek egyike a harag, amely irányulhat az elhunytra - "Miért hagyott itt, miért okozott ekkora fájdalmat?!" -, a kezelőorvosokra, nővérekre, az igazságtalan életre úgy általában, de éppen a gyászoló saját személyére is: "Nem szerettem eléggé, nem törődtem vele, megbántottam!" Az önmagunkkal szembeni harag az évekig elhúzódó, súlyos bűntudat érzésévé válhat. Hogy ezt elkerüljük, érdemes végiggondolnunk, hogy nem vagyunk-e túl szigorúak magunkhoz: létezik-e ember, aki egy szeretetkapcsolatában soha nem okozott fájdalmat, aki sohasem bántotta meg a másikat? Lehet-e eléggé szeretni?

Mások azzal képtelenek szembenézni, hogy az elhunyt elveszítése - különösen, ha idős, beteg, ápolásra szoruló személyről volt szó - akár megkönnyebbülést is hozhat a bánat mellett. Fontos, hogy bármilyen érzelmet élünk is át, ne tagadjuk magunk elől: igyekezzünk elfogadni, hogy ezek a saját érzéseink, és természetes, hogy egy megrázó esemény átélésekor egyidejűleg több, sokszor egymásnak ellentmondó érzelem is jelen legyen.

A gyász átélése és elviselése során sokat segíthet a vallás - például a halál utáni hitben való remény -, de a rokonok, közeli barátok, ismerősök is. Ha valamelyik barátunkat veszteség éri, próbáljunk meg őszintén segíteni (még ha kényelmetlenül és esetlennek érezzük is magunkat). Kezdetben elég, ha a gyakorlati terheket - ügyintézés és egyéb, idegesítő bürökratikus teendők, vagy főzés, takarítás stb. - részben levesszük a válláról, ugyanakkor tiszteletben tartjuk az egyedüllétre való igényét. Később bátran vállalhatjuk az elhunytról, vagy az elhalálozottal kapcsolatos érzelmekről való beszélgetést, ha a gyászoló erre igényt tart.

A feldolgozott gyász, mint arról fentebb már szó esett, az élet folytatásának képességét jelenti: azt, hogy a múlt felé fordulással szemben ismét felerősödik a jövőre orientáltság, illetve, hogy a gyászoló a halottra – akire korábban még vele valamiképpen együtt lévőként gondolt – már belső emlékképként tekint. A gyászmunka hosszú, fájdalmas folyamat, amit nem lehet "megspórolni". Segítséget ugyanakkor kérhetünk: a Napfogyatkozás Egyesület rendszeresen szervez csoportokat gyászolók részére - részletesen ld. www.gyaszolok.hu -, illetve kiváló könyveket is olvashatunk a témában, pléldául Polcz Alaine: Gyászban lenni, Pont Kiadó, Bp., 2000; Verena Kast: Gyász, T-Twins Kiadó, Bp., 1995; Judy Tatelbaum: Bátorság a gyászhoz, Pont Kiadó, Bp., 1998.

Fiáth Tita



Kapcsolódó cikkek

Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés