free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Az ember, aki levágta a saját farkát

Borsa         Címkék: döbbenet, művészet, önkifejezés, performansz, támpont 0 hozzászólás

A performanszot az emberek többsége kétkedő távolságtartással szemléli. Ez valahol érthető is egy olyan művészeti ágnál, ami a döbbenetkeltésre játszik. Adunk egy kis támpontot a megértéshez.

Persze minden művészetnél kérdés, hogy mennyi belőle az igazság és mennyi a szándékosan félrevezető magatartás a tökéletes illúzió kedvéért. Merthogy a szemfényvesztés, az érzékek szándékos becsapása a legtöbb art-program sajátja, ebben a tekintetben a performansz sem különbözik tőlük. Más tekintetben viszont nagyonis szembeszökő az eltérés.

A definíció

Szakszerű meghatározásban a performansz antropológiai és társadalmtudományi értelemben azon testtechnikákhoz tartozik, amelyek a testet "az első és legtermészetesebb technikai tárgyként és ugyanakkor az ember technikai eszközeként" definiálják. Vagyis az ember, mint önmaga tárgya és eszköze, mint művészi önmegvalósításának kelléke. Elég bizarr hozzáállás ez már magában is, de keményebb, hogy a 60-as évek óta köztudatba került művészeti ág alá olyan teljesen abszurd akciók is besorolhatók, mint a tetőkről való leugrálás (lásd Yves Klein, kép1), vagy a tökéletes csúcsként aposztrofálható öncsonkításos vállalkozások. Ennek egyik leghírhedtebb képviselője Rudolf Schwarzkogler volt, aki közönség előtt vált meg legnemesebbik testrészétől (kép2). Az amúgy egészen felkavaró eseményről rengeteg vita (komoly művészeti viták voltak ezek), tanulmány, elemzés született. Évekig élt a legenda, hogy ez az ember az önkifejezés beteges metódusa gyanánt tényleg levágta a saját farkát. A tévhiteket eloszlatjuk, idáig azért mégsem merészkedett a művész, de az illúzió ismét tökéletes volt, és a belőle született dokumentáló fotósorozat minden bizonnyal sokáig őrzi majd a mítoszt.

Az ugrás és az amputáció

A performansz-jelenséget hátulról a happening (kép3) és a Fluxus mozgalom támogatta meg, melyek jeles képviselői már jóval korábban próbára tették az akkor még igencsak megszeppent és többnyire tanácstalan közönség tűrőképességét. A performansz maga gazdag és differenciált területet képvisel, előszeretettel alkalmazza a body art és a folyamatművészet, a koncept és a videóművészet jelenségeit, és különös nagy kedvvel játszik a döbbenetkeltésre.

Mi a célja?

E munkák célja elsődlegesen nem egy műtárgy előállítása, hanem egy folyamat bemutatása, amely túllép a művészetelméletileg megalapozott műfajok határain és azok esztétikai rendszerezésén. A nemzetközi szóhasználatban egész sor fogalom forog, amelyeket nem mindig használnak mereven, s gyakran szinonimákként kerülnek forgalomba. Ilyenek például a happening, darab(piece), esemény(event), improvizáció, akcionista és pszichedelikus színház és ide tartozik az úgynevezett sit-in vagyis ülősztrájk (ennél a vállfajnál a művész napokig ül/áll egy előre kiválasztott helyen, folyamatosan kitéve magát a kíváncsi szemlélőknek).

Allan Kaprow, a happening nagyapja

Ezek a szélsőségesen provokatív színházi rítusok mindig őriznek egyfajta esetlenséget, amatőrséget, tekintve, hogy művelőik nem színészek, hanem javarészt képzőművészek és társaktorok. Ezért az előadások többsége valahol a formabontó zsenialitás és az amatőr középszerűség határmezsgyéjén húzódik, mintha az előadók mintegy negatív lenyomatai lennének annak a polgári értékrendnek és ízlésvilágnak, amelyet éppen meggyaláznak. Azért van ebben valami borzongatóan szép paradoxon.

A performansz halála

A 60-as, 70-es, 80-as évekre még mondhatjuk, hogy ez a pofánvágós akcióművészet döbbenetet tudott kelteni. Keményen beintve a kispolgári normáknak és erkölcsnek még képes volt funkciót felmutatni. Napjainkra azonban már inkább csak erőtlen próbálkozásokat láthatunk, ami nem is csoda, hiszen egy olyan világban, ahol közkedvelt magazinműsorok sugároznak nap mint nap elmeroggyant konzervanyagokat gyilkosságról, erőszakról, brutalitásról, vagy valóságshow-szereplők kefélnek élő egyenesben, ki döbbenne meg azon, ha valaki művészeti mementóként kifeszíttetné magát egy galériában, rituális disznó-áldozatot mutatna be pár elvetemült önkéntessel együtt(Hermann Nitsch, kép4), csillagot borotválna a fejébe(Duchamp és Zayas, kép5), vagy élő harangnyelvet játszana(Wolfgang Flatz, kép6). Az emberiséget betompított érzékei alkalmatlanná tették a további nagy kiakadásokra, a közönyösség a performansz halál. Persze vannak még figyelemreméltó próbálkozások, de ezek már nem a mindenkori középosztály erkölcseinek szólnak (arra ott vannak a kereskedelmi adók), hanem a nyomokban még fellelhető érzékenyebb művészetkedvelőknek.

A nagy öregek

Egy ilyen hazai törekvés például a Lektronia performansz-sorozat, amely már a hatodik darabjánál tart, és minden alkalommal más és más teret választ magának a kiteljesedésre. Három különböző művészeti területen működő alkotó teremti meg a különös légkört a darabhoz; Koroknai Zsolt installációi keretezik Ladjánszki Márta mikromozdulatokból felépített táncát, miközben Sőrés Zsolt egészen megdöbbentő élő zajzenét produkál a kezébe kerülő összes hangkeltésre alkalmas eszközzel.

Napjaink darabja

Jelen darab a K.A.S. Galéria aprócska területén próbálta felborzolni a meglepően nagyszámúra dagadt nézőközönség idegeit. A galéria nagy üvegkirakata tökéletesen alkalmas volt a kinti és benti környezet összemosására. Míg az idegtépő zajok és repetitív testhangok zenéje kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, addig Koroknai a kirakatban egy filctollal festette a szemét, amit a benti közönség kivetítőn szemlélhetett, Ladjánszki táncos teste pedig fájdalmasan lassú vonaglásba kezdett a galéria közepén. A nagyjából fél órás előadás alatt a nézői lélek több holtponton is áteshetett, és a kezdeti merev tiltakozás ellenére egészen megnyugtatóan tudtuk kezelni a kifejezetten határfeszegető alkotást.

Azért ezen is megdöbbentünk

A szándék itt megint valami teljesen más volt, mint ami átjött, de amúgy ezzel nincs is semmi probléma. A "tettek kiegyenlítő erejének performansza"(?) helyett, sokkal inkább valami univerzális kattogást kaptunk, ami képes volt fél órára teljesen elszakítania a nézőjét a valós időtől és tértől. A nyíltság itt sem hátrány, de leginkább úgy érezzük a performanszok igazi világa már leáldozott. Ha valaki autentikus akció-élményre vágyik, annak bizony pár évtizedet utaznia kéne az időben visszafelé. Ezek az előadások lélekborzolóak és érdekesek, de közel sem élhetjük át azt az új típusú döbbenetet, ami a korabeli közönséget sújthatta az amputációt imitáló őrült zsenik önkifejező akciói alatt.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés