A tengerentúlon a sportolók nem csak szponzorcímkékkel teleaggatott igáslovak, hanem szerves részét képezik a társadalomnak, amelyben élnek. Társadalmi szerepvállalás itthon és külföldön.

Ha az országhatáron túlra - leginkább nyugati irányba - tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy a sportolók nem csak emberfeletti teljesítményre képes, szponzorcímkékkel teleaggatott igáslovak, hanem szerves részét képezik a társadalomnak, amelyben élnek. Míg hazánk legjobbjainak sokszor a napi megélhetés is gondot okozhat, a tengerentúlon dollármilliókat kereső atlétáknak még arra is van ideje, hogy megmutassák az őket piedesztálra emelő társadalomnak, hogy a feléjük irányuló szeretetből adni is képesek.

Mielőtt az olvasó felvonná szemöldökét, s billentyűzetet ragadna kedvenc labdarúgója, kézilabdázója, vagy párbajtőrözője védelmében, szeretnénk leszögezni, hogy ez a cikk nem kíván szemrehányást tenni a magyar sportolóknak, akik sokszor tényleg világszínvonalú teljesítményt tesznek le az asztalra, elég csak mindenki Talmájára, Talmácsi Gáborra, vagy a teniszvilág egén egyre fényesebben ragyogó Szávay Ágira gondolni. Inkább volna ez afféle gondolatébresztő, amely arra keresné a választ, hogy például a sokat emlegetett Egyesült Államokban miért lehet a társadalmi szerepvállalás olyasvalami, amit sokan valóban hivatás-, és küldetéstudattal művelnek, s miért jelent ez Magyarországon csupán divatos hívószót, amellyel politikusok dobálózhatnak, ha szociálisan érzékeny oldalukat szeretnék kidomborítani, illetve könyvelési tételt, ahol a cégek adómentes összegeket süllyeszthetnek el, hogy anyavállalataik részvényei egynyolcad százalékponttal javuljanak a tőzsdén.

Lássuk a tényeket: az USÁ-ban sportolónak lenni, többet jelent annál, hogy az ember lemegy az edzőterembe, majd a versenyre, majd sajtótájékoztatót tart, végül pózol párat a legújabb cipő, vagy napszemüvegmodell kedvéért. Mindezt azért tetőtől talpig a szponzor által felajánlott öltözékben, karórával és autóból kiszállva teszi. Azonban tengeren túlon a sportolóknak még megvan az a fajta heroikus státusza, amelyről Hollywood megannyi filmet álmodott vászonra, s amelyért ábrándos tekintetű gyerekek lelkesednek a tévéképernyők előtt. Hazánkban ezt kis túlzással a vízilabda válogatott tagja, a női kézilabda válogatott, illetve a Talmácsi Gáborok és Szávay Ágik sajátja, ám sajnos belőlük meglehetősen kevés van. Fociról most ne is beszéljünk, az a téma számos flekket megérne, akár támogatói, akár kritikusi szemmel nézve.

A lényeg az volna, hogy ha tehát nem saját sportolóink a vétkesek abban, hogy nagyítóval kell keresni az olyan eseményeket, amikor ezek a kiváló nők és férfiak magukra öltik a fent említett héroszok szerepét, és saját erejükből és kitartásukból - akár csak puszta jelenlétükkel - juttatnak az elesetteknek, a rászorulóknak, vagy akár csak jó példát mutatnak a fiataloknak. Szomorú volna azt gondolni - ám sajnos nagyon valószerű elképzelésnek tűnik - hogy valójában társadalmunk az, amely ilyen mértékben nem törődik azzal a bizonyos szerepvállalással, amely valóban nem csak a nagy cégek és politikusok gumicsontja kellene, hogy legyen, hanem mindannyiunké.

Ezzel szemben nálunk valóban nagyítóval kell keresni az olyan eseményeket, amelyekkel külföldön sokszor Dunát lehet rekeszteni. Például az idei Bécs-Pozsony-Budapest szupermaratoni versenyen részt vett Balogh Gábor öttusázó világbajnok, Kolonics György olimpiai bajnok kenus és a Pető-Haller világbajnoki kétpárevezős tagjai, akik egy aláírásukkal ellátott mez elárverezésével szeretnének hozzájárulni egy tatai sportpálya építéséhez. Erről a hírről azonban sajnos viszonylag keveset lehetett hallani.

Jótékonyság terén jóval inkább szem előtt vannak bármelyik csapatjáték amerikai képviselői. Az NBA kosarasai közül például sokan minden bedobott kosár, ellopott labda, vagy leblokkolt dobás után 20-50-100 dollárral támogatnak különböző szervezeteket, s igen kevés olyan játékos van, aki sokmillió dolláros fizetéséből ne gründölt volna valamilyen alapítványt, amelyen keresztül különböző nemes célokat támogat. Persze, mondhatja az olvasó, ilyen pénzösszeggel a háta mögött ezt könnyen megteheti bárki. Azonban nem feltétlenül szükséges dollármilliomosnak lenni azért, hogy az ember felhasználhassa ismertségét a jó ügy érdekében. Például a Cleveland Cavaliers kosárcsapatának ifjú sztárja LeBron James, a teniszcsillag Maria Sharapovával együtt idén szeptemberben az ENSZ Fejlesztési Programjának jószolgálati nagyköveteként kezdett el küzdeni a szegénység ellen.

Egy másik kosaras, a Miami Heat veterán centere Alonzo Mourning már tíz éve szervez jótékonysági eseményeket, amelyből különböző, nehéz helyzetben lévő fiatalok fejlődését támogatják. A szervezet eddig több mint hatmillió dollárt hozott össze, s éves Zo’s Summer Groove elnevezésű gálájukra az amerikai hírességek színe-java összegyűlik, hogy kimutassa szociális érzékenységét. A befolyt összegekből szegényebb kerületek sportpályáit újítják fel, illetve rászoruló családokat támogatnak. Mourning esete amúgy is különleges, ugyanis kollégájával, a San Antonio Spurs egykori játékosával, Sean Elliott-tal együtt mindkettőjükön veseátültetést hajtottak végre. A sportolók az operációk után összefogtak, s egyesült erővel küzdenek a vesetranszplantációra váró betegekért.

[PAGEBREAK]

Ennél is fontosabb azonban talán az a fajta társadalmi szerepvállalás amit a nagyobb sportligák vállalnak. Úgy az NBA, mint az amerikai fociliga, az NFL, illetve a hokicsapatokat tömörítő NHL játékosai időről-időre gyerekkórházakba és iskolákba látogatnak, hogy a fiataloknak jó példát és inspirációt nyújtsanak, ételt osztanak a rászorulóknak és aktívan küzdenek a bűnözés ellen. Hasonló célokat fogalmazott meg az Athletes For Charity nevű szervezet is, amely a különböző sportágakban tevékenykedő versenyzőket egyesíti a nemes ügyekért. De itt említhetnénk az Athletes for Hope nevű szervezetet is, amelyet André Agassi, Lance Armstrong és az egykori női labdarúgó Mia Hamm alapított jótékonysági célokra. Az AFH-hoz később olyan nagyságok csatlakoztak mint a már említett Mourning, Muhammad Ali, a görkori-fenomén Tony Hawk, Jeff Gordon Nascar-versenyző, vagy Carl Ripken Jr. egykori baseball-játékos. Az idén tavasszal alapított szervezet egyébként több mint félmilliárd dollárt gyűjtött össze, amelyekből iskolákat, kórházakat és közösségi intézményeket hozott létre.

Ekkora összegekről a magyar sportolók nyilvánvalóan nem is álmodhatnak, azonban még egyszer hangsúlyozandó, nem is a vérrel és verejtékkel megkeresett forintjaikra lenne égető szükség, hanem arra, hogy ismertségüket kihasználva ráirányítsák a figyelmet olyan témákra, amelyekről alig, vagy egyáltalán nem esik szó, s aktív részvételükkel igyekezzenek inspirálni és támogatni azokat, akik igazán rászorulnak, hiszen sok esetben ők - az atléták - az egyetlenek, akiknek sikereiről társadalmi osztálytól függetlenül a legtöbben értesülnek, s akiknek eredményeire egy emberként lehet büszke egy egész ország. A cégeknek is érdekében állna felkarolni a sportolók társadalmi szerepvállalását, ezáltal ugyanis pozitív színben tüntethetik fel magukat is a fogyasztók előtt, ez pedig talán többet ér, mint egy újabb óriásplakát a körúton, vagy egy sokszázadik idegesítő reklám a tévében, amelyre egyre immunisabbá válunk.

Természetesen ez az érem egyik oldala, nem minden sportoló földreszállt angyal, elég csak a közelmúlt doppingbotrányaira, az amerikai focista Michael Vick harcikutya-ügyére, vagy magyar példát említve Farkas Péter birkozó kábítószer ügyeire gondolni, ezekkel a botlásokkal azonban egy későbbi cikkben foglalkozunk majd. Addig maradnak az inspiráló, jótékonykodó atléták, akikből bizony Magyarországnak is elkellne még egy pár.

Istvánffy Dávid