free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Az ösztön, mint frivol múzsa

Borsa         Címkék: bemutató, frenák, ösztön, tánc, trafó 0 hozzászólás

Frenák Instinct című koreográfiájának szigetes munkabemutatója után a hivatalos premier a Trafóban volt. A darab az ösztön fogalom rehabilitációját célozta meg; mi többször is, látványosan meglepődtünk.

Az ösztönök pont életünk azon területeiért felelősek, ahol a túlélés a cél. Az animális viselkedési formulák teszik lehetővé, hogy az emberi faj még életben lehet, mégis méltatlanul kezeljük ezeket a mindenkiben megbúvó késztetéseket. Azt gondoljuk, az ösztönlények erőszakosak, durvák és ízléstelenek, viselkedésük elítélendő, és túl kell lépnünk az ilyesféle gusztustalan - elsődlegesen - testi megnyilvánulásokon. Csakhogy ez bizony elég keményen önámítás. Vicces, hogy már tudományos magyarázatok is csak félve merik alkalmazni az ösztön szót, pedig a viselkedés e genetikailag programozott vállfaja - ami ráadásul a tanulási folyamat által is csak kevéssé módosítható - többet érdemelne. Frenák jó ízléssel nyúl vissza a gyökerekig, rehabilitálni igyekszik magát az ösztönéletet, és hogy ez mennyire helyénvaló, arra legegyszerűbb magán a művészeten át rámutatni. Arról már nem is beszélve, hogy hol is lehetne nagyobb létjogosultsága a témának, mint a lecsupaszított testek világában.

Francis Bacon emlegeti az ösztönt úgy, mint a testünkben gyökerező kreativitást, vagyis a művészet kristályokba rendezett alapjait. Freud pedig egyenesen úgy nyilatkozik a témáról, hogy az ösztönén elfojtása komoly lelki és szervi bajokat eredményezhet, míg kiélése abszolút felszabadítja az egyént. Természetesen már őket is lehurrogta saját koruk konzervatív népnevelői érdekrétege, és ha őszinték akarunk lenni, századunk sem sokkal felvilágosultabb.

Nézd meg az előadáson készült fotókat!

A téma tehát remek, és a megvalósítás sem különben. Az ösztön, mint valami kreatív alkotó erő, a mintaszerű dionüszoszi elem, a romboló és teremtő tökéletes irracionalitás. Ez a borzongatóan szép paradoxon maga a művészet. Frenák célja az volt, hogy szemléltesse ennek az ösztönökbe kódolt létjogosultságát.

A tér, amibe táncosait veti elég barátságtalan; egy hatalmas homorú rámpa tölti ki a színpadot, a lent és fönt sztereotip módon értelmezve különíti el az érzékiség világát és a lecsúszott létsíkot, a kétségbeesett brutalitás terepét. Míg a fönti szférában a testek inkább bolondoznak, és néha megejtően groteszkek, addig a lenti vékonyka térben komolyak, erőszakosak és a remek fénybeállításoknak köszönhetően ijesztőek is. Ami viszont mindkét térben adott, az az instabilitás, a táncosok az első pillanattól kezdve hadban állnak a fizikai törvényszerűségekkel. Azzal, hogy Frenák az alapvető lételemet, a biztos talajt húzza ki táncosai lába alól, olyan közeget teremt, amiben a bizonytalanság válik alaphangulattá, ettől az egész valami szorongató feszültséget gerjeszt a nézőiben is. Tökéletesen játszik rá a sötét kételykeltésre, amit sohasem szüntet meg igazán, csak finomítja, tompítja, hogy a következő jelenetekben még kellemetlenebbül telepedjenek ránk a morajló kétségek.

A négy táncos fehér maszkot visel, egyedüli kivétel a nő, aki mint princípium van jelen a színen, tehát ebből a szempontból természetes, hogy az ő arctalansága lényegtelen. Azonban az arcuktól fosztott lények azon túl, hogy elidegenítőleg hatnak, meg is rémítenek. A mozdulataik és motivációik egyértelműen animális gyökerűek, de nem állatok, szemünk előtt fejlődnek emberszabásúvá.

 

Érdekes amúgy, hogy a pre-bemutatón - idén a Szigeten - nem minden táncos viselt maszkot, a négy figura közül az egyik, a legkiszolgáltatottabb, legmegalázhatóbb volt az, aki arccal, nonanonim létállapotban vergődött a többiek között. A koncepció átformálása jót tett a darabnak, pont az a hajszálnyi szájbarágóssága lett itt kigyomlálva, amibe beleköthettünk volna. Ez így sokkal életszerűbb, egységesebb, zavarbaejtőbb és tragikusabb is.

A szereplő testek szemlátomást táncos testek, de nem táncolnak, harmóniátlan, rángatózó mozdulatokat tesznek, gyomortájról induló, kontrollálhatatlanul kiszaladó ingerek, mintha mindjárt robbannának. Kétségbeesett vergődésük egyszer szánni való, máskor elborzasztó. Mozgásukra reflektál a zenei aláfestés is, ami kifejezetten idegtépő zajokból, repetitív testhangokból, indusztriális zörgésből és Helmut Oehring frekventált kortárs kompozíciójából áll. Felengedni csak a lágy Chopin betétek alatt tudunk, amit folyamatzeneként eléggé megvisel a széttördelt koncepció. Az ellenpontozás gyönyörű amúgy; puha dallamfutam és improvizatív, szörcsögő zajzene, ez utóbbi azonban nagyon nem hallgatóság-szimpatizáns. Chopin is csak akkor tűnik föl, mikor a kirakati női test vonaglásain van a sor.

A hatalmas, egész teret kitöltő homorú díszletelem teteje egy paraván is egyben, mögötte kis trambulin, amit a nézői szem ugyan nem lát, de a takarásból felröppenő, vagy éppen oda zuhanó testek nem adnak más lehetőséget. Rendkívül ötletesen lettek kivitelezve az innen induló mozdulatsorok; vágytól megrészegült, szó szerint röpködő testek, a végjátékban egymást váltó, felszabadultan lejtőnguruló táncosok, vagy a férfikezeknek prédául engedett nő.

Az egész kérdéskör legszembeszökőbb részlete a szenvedély, az az igazi ösztöngerjesztett vágy, ami olyan égetően fájdalmas, csont közepébe, velőbe-lélekbe hatoló, mintha az örökkévalóság kezdete óta tartana, vagy még korábbról. A mindent kitöltő, legyőzhetetlen földön túli erő, ami maga alá gyűri az embert(férfit), uralkodik fölötte, és azonnali kielégítése is késedelemnek számít. Ez az abszolút diadal, amit az ösztön az ész fölött arat. És a kettő együtt adja magát az embert, egyik sem jobb, vagy előrevalóbb a másiknál.

Nem azért mintha a feminim énem akarna mindenáron hőbörögni, de a szexualitás kérdésében a nő csupán eszközként jelenik meg, holott a téma univerzalitása visít a nemi megkülönböztetés ellen. A nemet képviselő hölgy szerepe szerint egy mindenféle érzelem nélküli exkluzív húsdarab. Szép, mert az a dolga, de ő mint ösztönlény nem tettenérhető. Frenáknál jellemzően a nemiség komiszan kezelt momentum, látványosan egymásbamossa táncosai nemét, a férfiak meglehetősen nőiesek, a nők pedig erősen férfias vonásokat kapnak, vagy látszólag megcsúnyulnak. Itt azonban a nő igazi nő, legalábbis szexuális látványelem értelemben mindenképp. Azon túl viszont nem létezik, jellemzően ő az egyetlen, aki nem is ereszkedik alá a lejtőn. Így ha az ösztön szexuális aspektusát vizsgáljuk, akkor csupán a férfivágy jelenik meg hitelesen, erre reflektál a nő mint kellék, de ő maga erősen a háttérből figyel. Ez persze nem hiba, minden bizonnyal szándékos alkotói koncepció, de így a téma erősen szegmentált marad, ami hagyhat némi hiányérzetet bennünk.

Ezen túl viszont abszolút megelégedéssel és a szükségszerű nyomasztó-katarktikus élmény hatása alatt állhatunk fel a nézői székből, amikor kiderül, hogy az egész egy gonosz poén volt. Taps, meghajlás, de nincs vége; a táncosok visszaszaladnak előadni egy burleszk-sanzont, fénymikrofonokba bohóckodva, míg a nő - teljesen pucéran és kéjes lassúsággal - végigvonszolja magát a rámpa tetején. Az összélmény feldolgozhatatlan; többnyire buta pislogásoktól kisérve a táncosok ismét kivonulnak, és a megvezetett nézői lélek magára hagyatva töprenghet azon, hogy mit is látott. Az egész idézőjelbe rakott darab olyan, mint amikor szemből várjuk a pofont, és ehelyett seggberúgnak; a hatás ugyanaz, csak itt még örülni is fogunk ennek.

Instinct - Ösztön (2007)Koreográfia és látványterv: Frenák PálZene: Helmuth OehringVideó: Catherine GfellerKözreműködők: Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Lisa Kostur, Nelson Reguera, Várnagy KristófZenészek: Hudacsek László, Heather O’Donnell, Gergely Attila



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés