free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Olasz bőrbe bújt magyar csajok

Sütő Emese         Címkék: csajok, mediterrán, olasz, pasik, teszt 1 hozzászólás

Sok nő ábrándozik arról, hogy inkább tengerparton, olasz pasik között élné a mediterrán fogásokkal fűszerezett életét. Leteszteltük, hogy megérné-e dél-olasz nőnek születni, de legalábbis azzá válni.

Némi általánosítással és a közvetlen környezetünkre alapozva, bátran mondhatjuk, hogy a magyar nők figyelemreméltó számban tanúsítottak, illetve tanúsítanak gyenge ellenállást az olasz férfiak bájaival szemben. Ott van mindjárt, a rendre olasz hímegyedek közül választó nővérem, vagy, hogy messzebb menjek, a párom édesanyja, aki jó három évtizede majdnem egy piros sportkocsis, parókás Gianni keleti blokkból lőtt trófeája lett, de végül jobb belátásra térve, örökifjú magyar hercege mellett cövekelt le. Mindez persze fordítva is legalább ennyire helytálló megállapítás lenne, már csak Ciccolinának és a többi, leginkább testi adottságaiból megélő táncos hungarikumnak köszönhetően, akik nem éppen jó hírünket keltik az olasz szinglipiacon.


Utánajártunk, hogy ennek ellenére, megéri-e Itáliába nőként betelepülni, mi szól mellette, illetve ellene, és hogy sajnálnunk kell-e egyáltalán, hogy nem egy formás csizma fölött, hanem pár megállóval odébb dobott ki bennünket a gólya.



A rögtönzött "szubjektív vizsgálat" elvégzésére komoly nemzetközi felmérések mellett, saját személyemet hívtam segítségül, mivel a keresztségben a Margherita Rigoni nevet kapott atyai nagymamámnak köszönhetően, számos rokoni kapcsolattal rendelkezem az említett területen. Decemberre elcsúszott nyaralásomat is erre a tájékra időzítettem, mellőzve az Európa-szerte elszórtan élő, egyéb családi szerteágazásaimat, csak hogy megfelelőképp górcső alá vehessem az olasz perszónákat.


Terepszemle


A helyszín: Dél-Olaszország, a puskaporos Bari alatt, 170 kilométer per órás helyi sebesség mellett, csekély 1 órás távolságra, Lecce egyik külvárosa. Szereplők: saját, népes olasz vérrokonságom helyett, Rita névre hallgató nővérem mesterszakács férjének, szerény félszázra rugó famíliája, hangos, pergőnyelvű déli csajokkal, lusta, ám gyerekimádó férjekkel, egy jópofa töpörödött, víg özvegy dédnagymamával, körülbelül négy alteregó számba menő nővérével és oltári nagy, többfogásos zabálásokkal megspékelve.


A hétköznapok persze Leccében is darálóban telnek, de egy itteni családi hétvége - főleg nyáron -, már egy idült depresszióban szenvedő életkedvét is kirángatná a béka feneke alól. Ennek hátterében pusztán olyan csekélységek szerepelnek, mint az, hogy nyáron a legtöbben családostól leköltöznek az alig pár kilométerre lévő tengerparti rezidenciába, vagy bérleménybe, de a papa olívaligetében eltöltött közös vasárnap is élvezetes pillanatokat tartogathat, egy magvas atyai beszólás, drámai sírásrívás, esetleg rivalizáló testvérek által előadott, zanzásított, rég elfojtott (legalább egy hete) sérelmek formájában. Nagy élvezet ez még a teli gyomrától bénultan üldögélő, (3/4 részt) magyar "rokonnak is", akiből, ha előtör egyáltalán ilyenkor valamely életképesebb énje, akkor is, inkább az antiszociális, fürkész az, semmint az önjelölt villámhárító.



A tíznapos szemlélődő, a decibelekben is komoly számadatokat produkáló női családtagokat megfigyelő, és olykor kérdezgető álláspontra helyezkedésem eredményeként rá kellett jönnöm, minden olasz nő egy született tragika.


Saját nagyanyai, illetve sógorom rokonaiból kiindulva elmondhatom, hogy a különös hangorgánummal és a meglehetős orális intenzitással megáldott itáliai nőszemélyek valójában két lábon járó gejzírek, akik a legváratlanabb időpontban törnek ki. Akár örömükben, akár sértettségükben, akár csak az unalomtól űzve. Bár gyermekéveim alatt többször töltöttem ott nyarakat, sőt egyetemistaként éltem is kint, ehhez a vérmérséklethez nehéz volt hozzászoknom. Ez persze nem kritika. Sőt.


Talán érdemes lenne a "most akkor elszámolok tízig, de legalábbis százig" taktika helyett, néha nekünk is pár tányért odavágni, egy enyhe kategóriás taslit kiosztani, sűrű rikácsolások közepette kivetkőzni magunkból, ha valami bánt. Bár, megvan rá az esély, hogy környezetünk pusztán gondoskodásból, ellenreakcióként zárt osztályra szán bennünket, de legalább hosszú életre számíthatunk, ha rendszert csinálunk a hasonló mindennapi stressz levezetésből. A legjobb példa erre egy, az Észak-Amerikát elözönlő, olasz bevándorlók átlag életkoráról készült korabeli felmérés, amely azt mutatta, hogy a temperamentumos "digó" kolóniák tagjai, a folyamatosan kieresztett gőznek köszönhetően egész szép kort élnek meg. Ugyanerre a témára évek múlva visszatérve, már csúfos kudarcot vallottak, hiszen az olvasztótégely asszimilálódott-konszolidált részegységeiként, már semmiféle előnyt nem tudtak felmutatni az élethossz terén.


Hej, ti bajszos némberek


Míg az olasz férfiegyedekben - szerintem megbocsátható módon - hajlamos vagyok a szépet és jót azonnal meglátni, az XX kromoszómák hordozói esetében, kicsit tovább tart a mustra, amíg vonzó tulajdonságokra akadok. Íme, egy jellemző példa, hogy miért. Nővérem és sógorom egyetlen, akkor hathónapos utódjának tavaly májusi keresztelőjén ketten vehettük magunkra a keresztszülőség édes terhét, a szeleburdi, nagy sörtéjű - na jó, sörényű - és még nagyobb hangú családi barátnő, Selene és jómagam. A lány kapásból antipatikus volt, négy évvel ugyan fiatalabb, cserébe arrogáns, nyíltan méregető típus, aki azt hiszi, hogy akinek a haja a színpaletta másik végén van, csak rossz lehet, de minimum ellenfél. Mondanom sem kell, a szőrös lábú és felső ajkú Selenével örök barátságtalanságunk akkor pecsételődött meg, amikor a nővéremék templomi esküvőjével egybekötött szertartás kezdetét vette.


A családi barátnő ugyanis - jó olasz szokás szerint -, kétnapos kozmetikai tuning után, hódító démonként jelent meg, és egyazon lendülettel magához szorította egyetlen unokaöcsémet. Igen, mint azt sejteni lehet, ezen a drámai ponton, egy fia közös képünk nem született kistökivel, de a vele semmiféle genetikai hasonlóságot felmutatni nem tudó "italo macáról" - aki mindeközben úgy hordozta körbe a kis magatehetetlen félmagyart, mint a véres kardot -, vagy százat is ellőttek. Hát igen. Bejött a mondás, miszerint, aki kapja marja. A képzeletbeli szkanderben fényes győzelmet arató dominának, persze minden rendelkezésére állt, ami nekem jó magyaros neveltetésemnek, és lelki alkatomnak "hála", nem. Könyöklés, arrogancia, megingathatatlan önbecsülés, némi túlburjánzó nárcizmussal. Ennyi otthonról hozott felszereléssel nem csoda, hogy minden olasz nőszemély kihúzva, merészen körbetekintve, hangosan közlekedik.


De, hogy ne csak a negatívumokat említsem, térjünk ki az örökzöldnek számító narancsbőr kérdésére. Alkalmam nyílt ugyanis, a fekete unokatesói között, csak albínónak tűnő keresztgyermekem baba-mama úszásóráján részt venni, természetesen részemről medencén kívül, géppel felszerelve. Lehet megkapaszkodni. Erős túlzásnak tűnhet, de így igaz. A mintegy 30 fős, minimum egy gyermek szülésén túl lévő csapatban egy fia, vagyis egy pár narancsbőrös virgácsot sem láttam. Na, jó, egyet. És az is a nővéremé volt, aki a zajos gyermekkorunkban rendszeresített gyakorlatias legyintés után, őszinteségemet azzal jutalmazta, hogy elmondta, ennek oka legfőképpen az olasz nők táplálkozási szokásaiban és a tengerben keresendők. Na, hát így állunk. Fél karomat, de leginkább vagy öt kilómat adnám érte, ha napi rendszerességgel tolhatnám az arcomba az olasz konyha fogásait, mindemellett pedig egy köpésre élnék a kristálytiszta tengertől (mint mondtam Délen vagyunk), ahol minimum az egyik nagyi kertjében van mandarin, citrom és narancs rogyásig a fákon (télen is), az olívaolaj pedig szintén családi, "bio produktum". Álmodik a nyomor.


Nem fenékig tejfel


Mielőtt bárkit öngyilkosságba kergetne a gondolat, hogy nem a megfelelő helyre született, le lehet csillapodni, máris sorolom az árnyoldalakat. Raccsoló testvérkém hét év távlatából nézve is úgy érzi, belenyúlt a tutiba a Perrone famíliával. Mindezt annak ellenére, hogy - egy kis milánói kitérőt leszámítva -, képtelen elhelyezkedni a csizma sarkában. Az én okos, talpraesett, Kos nővérem, aki szakmáját tekintve közgazdász, és akcentus nélkül beszéli az egyik legrondábbnak tartott déli tájszólást is, és akiért itthon komoly cégek versengtek, munkanélküli. Ő azt állítja, hogy mindezért kárpótolja a mediterrán életforma és a gyakran az idegein táncoló, de azért szerető család.



A munkanélküliség viszont nem csak az ő baja. Nagyon nem. Az olasz nők ugyanis, bármilyen erőteljesek legyenek is, éppúgy társadalmi és szociális problémák hadával tekintenek szembe, mint mi, keletebbre élők. Gyakorlatilag nincsenek állások - országosan 20-30 százalék a munkanélküliség -, ami van, az pedig nem fizet jól. A legtöbb rokon állítja, szinte bármit elvállalna 1000 eurós fizetésért, ami a kinti árakat tekintve, bátran mondhatom, nudli.


Ennek fényében kicsit érthetővé válik, hogy míg a sógoromék öten vannak, a testvérek közül csak az ikerlányok egyikének van két gyereke, akik közül a másodikat csak nagy családi vita árán tartották meg. Bárkit kérdeztem, mikor jön a második, mindenhol közölték, hogy egyáltalán nem jön, mert sokba kerülne. Megjegyzem, érthető, mert az országuk a GDP alig 3,8 százalékát költi gyermekjóléti és szociális szolgáltatások fejlesztésére, míg az Unión belüli átlag, ennek több mint a duplája, a GDP 8 százaléka. Mindez nem elszigetelt eset, sem pedig "összcsaládi debilitás", mert az én vérrokonaim között szintén nagy az apadás. Rigoni ágon ugyanis (valahol a 17 és 19 közé saccolt számú), unokatesómnál alig egy-két helyen van gyerek. Pedig félreértés ne essék. Egyik vonal sem csóró.



Azt mondják, érezhetően nehezebb lett az élet, ugyanannyi munkával (már ha találnak), sokkal kevesebb dolgot tudnak megengedni maguknak. És bár szerelem, ármány, megcsalás, fincsi pletyka még most is van dögivel, az utódnemzés már az olaszoknál sem megy úgy, mint régen. És ezzel nem a pasik nemzőképességére utalok. Az ENSZ előrejelzései szerint, mindennek eredménye 2050-re az lesz, hogy az Itália lakosságágának 22 százalékát el fogja veszíteni, aminek hátterében részben a jelenlegi kedvezőtlen gazdasági periódus áll. Egyes elemzések szerint, már kezdetét vette egyfajta fellendülés, de az biztos, a mindennapokban ezt még fikarcnyit sem érezni. Az olasz barátnőim nagy része, még ha fel is tud mutatni tartós barátot, a húszas évei végén sem szakad el a családi fészektől, főként anyagi okok miatt. Így sokkal többet tudnak félretenni a fizetésükből, hiszen nem fizetnek a lakásért, legfeljebb a kosztpénzt egészítik ki. Olyannyira elterjedt ez a minta, hogy a nem házas fiatalok állítólag, mintegy 70 százaléka nem hagyja el a szülői házat 30 éves koráig. Minderre, persze van bőven példa később is.


Konklúzió


Most mondhatnám, némi kis olaszországi kint léttel a hátam mögött, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon, mégsem teszem. Már csak azért sem, mert ha valaki egy délceg calabriai, vagy éppen egy alacsony pugliai személyében találja meg az igazit, akkor attól sem a magas adók, sem a munkanélküliség el nem választhatja. Ha pedig csak napsütésre, finom falatokra vágyunk és arra, hogy az áttetsző dél olasz tengervízben még a lábkörmünk alá szorult moszatot is észrevegyük, akkor legyünk jók önmagunkhoz. Legalább egy hétre, de ha lehet kettőre.




Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés