free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Halottak az alagsorból

Borsa         Címkék: belga, beszámló, halottak, színház, tánc 0 hozzászólás

A belga Peeping Tom társulat legújabb bemutatója a Le Sous Sol, vagyis "az alagsor" egy igencsak megindító, abszurd remekmű. Az érzékiség birodalmába vezet és tabudöngető halálkultuszt kreál.

Nem nagyon van olyan szellemileg érett emberi lény, akit ne foglalkoztatna a halál gondolata, akit legalább egyszer nem kapott el a torokszorító kétségbeesés, vagy nem merült sztoikus gondolatfutamokba a kérdés kapcsán. A halál bizony az élettel jár, kikerülhetetlen és túlélhetetlen. És ezt az univerzális dilemmát mindannyian máshogyan dolgozzuk fel; vannak, akik istenekben reménykednek, vannak, akik csak csöndben szorongnak, vannak a notórius gondolathessegetők, és vannak olyan elvetemült arcok is, akik - ha már így adódott - inkább kihasználják a szituáció megnyugtató tétnélküliségét, és a testetlenség diffúz örömeibe merülnek. És ez a hozzáállás nem is olyan bizarr, mint elsőre gondolnánk, főként, ha valaki már végigjárta az előbbi aggódós, reménykedős állapotokat is.

A belga Peeping Tom társulat pedig végigjárta, mégpedig a szemünk előtt. 2005 őszén mutatták be nálunk a Le jardin (a kert) című koreográfiájukat, amely egy középkorú pár mindennapjain keresztül tolta az orrunk elé legmélyebb félelmeinket, szorongásainkat és emberi gyarlóságunk legfájdalmasabb darabkáit. Majd jött a sorozat következő epizódja, a 2006-os Le Salon (a nappali), amelyben már egyértelműen a halál volt a központi kérdéskör, az attól való félelem, az öregség kínjai, a lélek önzése és kínlódása. A trilógia befejező darabja pedig szó szerint a másik oldalról közelít a téma felé, vagyis a halottak oldaláról. Az alternatív családsztori alkotói úgy gondolták, hogy áthelyezik szereplőiket a föld alá, felszabadítják őket - majdnem - minden kín alól, és elengedik a kezüket, hadd mókázzanak, zsarnokoskodjanak, énekeljenek, szeressenek és szeretkezzenek kedvük szerint. Merész ötlet, de bejött, sőt a hazai bemutatók viszonylatában a Le Sous Sol (az alagsor) kétségkívül az egyik legjobb táncbemutató volt a 2007-es évadban.

Tehát a kertből indulva, a nappalin keresztül az alagsorba vezet az utunk, le a föld alá, az örök félhomályba, ahol a holtak élik mindennapjaikat. Az ötletet amúgy egy klasszikus mű meghatározó jelenete ihlette; Dosztojevszkij Bobok című novellájának félőrült részeges írója, aki egy napon halottak beszélgetésére lesz figyelmes temetői sétája során. A hullák pedig nem is olyan unalmasak, mint azt elsőre hihetnénk. Igazából nagyon is olyanok, mint mi, azzal a jelentős eltéréssel, hogy őket már nem nyomasztja a halál, nincs ott a szemükben a rettegés, nem mérlegelnek, és nem filóznak fölöslegesen, csak "élnek", bármennyire is paradoxonként hangzik ez az ő esetükben.

A társulat működési mechanizmusát illetően nagyon érdekes, hogy egy igazi, hagyományosan kollektív munkáról van szó; mindenki táncos, koreográfus, díszlettervező és kritikus is egyben. Megy a brainstorming, él a vétójog, mindenkinek ugyanannyit ér a szava, és lám milyen tökéletesen, és irigylésre méltóan képesek együttdolgozni.

Az első benyomásunk az előadás kapcsán a simogatóan ránk nehezülő tőzegillat, ami akkor csapja meg az orrunk, mikor belépünk a nézőtérre. Merthogy a színpad valódi földdel borított; vörösen vibrál, mégis megnyugtató a látványa, a bútorok, ajtók, ablakok mind-mind fuldoklóan, félig elsüllyesztve állnak az anyagban, ami túllépve a béklyó metaforán jóleső stabilitást is ad nekik. Ebben a világban mindennek több értelme van, a válasz csak a szemlélő hozzáállásában rejlik, és mint minden több szinten is működő előadás, gondolkodásra és állásfoglalásra késztet.

A díszlet múlt századot idéző, kopottas, de méltóságteljesen állja az idő pusztító rohamát. Síri nyugalom, gondolhatnánk, de hirtelen elkezd nyüzsögni a színpad; halottak vonulnak fel, másznak elő a földkupacokból, dobálják magukat a földhöz, ahonnan szinte visszapattannak, mozgásuk esetlennek tűnik, mégis légies, mintha nem is érnék a talajt, csak a levegőben vergődnének, csúsznának-másznának vagy gabalyodnának menthetetlenül egymásba. Nem búskomor halottakról van itt szó, nagyon is harsány és céltudatos hullák. Lássuk csak kikkel is van dolgunk; először is - ténylegesen, de a tisztelet is így diktálja - Maria Otal, butohtáncos, lobogó hajú, 80 éves nénike, a szenvedélyek csúcsán, olyan színpadi mozgással, amit néhány 40-nel könnyebb sorstárs is megirigyelhetne. Aztán van két ereje teljében virgonckodó dalia; Franck Chartier és Samuel Lefeuvre. Valamint egy holdkórós barna leányzó, opcionálisan felcsatolható angyalszárnyakkal; Gabriela Carrizo, és az abszolút irányító szerepét játszó, szexuálisan túlfűtött nehézbombázó operaénekes; Eurudike de Beul. Ők öten az alapmag, de időről-időre feltűnik egy idősekből álló csapat is, akik szépen énekelnek és bemutatkoznak - sokszor -, küzdenek egy fél tányér kajáért, vagy éppen tartózkodó futóversenyt tartanak egy ajándékos dobozért. Elképesztően szellemes és szimpatikusan cinikus ötletekkel van tele az egész előadás, a terrorizáló főnéni szerepében Eurudike viszi hátán szinte az egész darabot. Látványosan vált át konzervatív karvezetőből őrjöngő sztriptízsztárba, és színpadi jelenléte akkor is meghatározó, ha éppen nem csinál semmit.

Ezek a halottak szerepük szerint is igencsak gátlástalanok és fő mozgatórugójuk - bármennyire is meglepő - a szex és a hatalom. Igen, 80 éves főszereplőnktől kezdve idegesen fel-alá rohangáló szomorúszemű lánykánkig. Amúgy a legmegrázóbb és egyben legmeghatóbb jelenetek is hozzájuk kötődnek; Maria a tánctörténet egyik leghosszabb csókjelenetében pörög-forog, míg Gabriela rendre összeragad udvarlóival, van hogy külön-külön, de van, hogy egyszerre. Egyikükkel a fejüknél, másikukkal a genitáliák környékén válnak elválaszthatatlanokká, és ebből a szituációból igen érdekes pozitúra és koreográfia kerekedik; látványos és megdöbbentő, mókás, mégis fájdalmasan élethű.

A halál itt pimasz játék; röhögjük ki, amivel amúgy sem tudunk mit kezdeni - lehetne ez is a mottó, de azért ezek a belgák - stílszerűen - ennél mélyebbre ástak. Méghozzá a gyökerekig; a színen minden felkavart porfelhő az életet imitálja, azt az életet, aminek elkerülhetetlen része a halál. Vagyis a két létforma közé szimbolikus egyenlőségjel kerül, nem hallgatunk róla szemlesütve, és nem sajnálkozunk, hanem tiszteljük, akárcsak magát az életet. És bármennyire tabudöngetőnek hat is ez a művészi felfogás, tulajdonképpen ennek kéne a normálisnak lennie. Parádésan szellemes, értékkiegyenlítő tragikomédia, vagy abszurd dráma, ha így jobban tetszik, a lényeg amúgyis a tartalomban rejlik, ahhoz pedig ásni kell, jó mélyre, magunkban.

Peeping TomLe Sous Sol / Az alagsor

Alkotók és előadók: Gabriela Carrizo, Franck Chartier, Samuel Lefeuvre, Maria Otal, Eurudike de BeulHang: Glenn VervlietZenészek: Juan Carlos Tolosa, David Nunez, Jose Luis Montiel, Lionel Beuvens, Dieter Van HandenhovenTechnikai igazgató, fény és díszlet: Yves LeirsHangtechnika: Sibren HanssensProdukciós partnerek: KVS Brussels, Charleroi/Danses, Théatre de la Ville - Paris, Trafò



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés