Míg a külföldi közvélemény lelkesen rajong a képregényekért, és őrült módjára falja a legkülönfélébb rajzolt sztorikat, addig idehaza csak pár elvetemült fanatikus lézeng ezekben a körökben. Vajon miért?

Tegye fel a kezét, aki mindenféle utánakeresés nélkül reflexből vágja, hogy melyik art-műfajt hívjuk manapság a "kilencedik művészetnek"! Bármily meglepő is, ez bizony a képregény. Néhány kételkedő lélek talán csöppet nagyképűnek tarthatja ezt a titulust, őket viszont fel kell világosítanunk, hogy a képregény gyökerei nem századunk mainstream vonulataiban keresendők, és nem csupán az agybutító egyszerűsítés szolgáltatja az alapjait. Sőt, ha jobban belegondolunk a képregény elképesztően összetett műfaj, egyfajta gyönyörű szimbiózisa az irodalomnak, a grafikának és a filmművészetnek, melyekből ez utóbbi elképesztően sokat profitált is a társművészeti újításokból.

Nem ma kezdődött

A gyökereket illetően vannak olyan kutatók, akik egészen az őskori barlangrajzokig merészkedtek a származási kérdésben. Noha ez valóban több mint vakmerő hozzáállás, azért a sumér és asszír kőoszlopok ötezer éves vadászjelenetei sem szégyenkezni való előképek. De ide kell sorolnunk az egyiptomi papirusztekercsek rajzolt sorozatábráit, és azt a hatalmas - 1100 körül készített - fali kárpitot is, mely 58 jelenetben örökíti meg Hódító Vilmos, Normandia hercegének hadi tetteit, történetesen Anglia leigázását. A középkori kódexekben pedig már igazán döbbenetes képregény-analógiákra bukkanhatunk, még a műfajra egyedüli jellegzetességként ráhúzható szóbuborékos megoldás kezdetleges, szalagszerű felmenői is megjelennek egy-egy alak szájszegleténél.

Eleinte ilyen volt

Innen pedig már nem volt megállás, eljött a politikai gúnyrajzok korszaka, bár ezek sokkal inkább a karikatúrákra hajaztak, mégis egyértelműen felismerhetőek a képregény jellegzetes vonásai. Aztán 1896 februárjában megjelent a magyar származású Joseph Pulitzer - ugye nem kell bemutatni az urat - New Yorker World című lapjának hét végi mellékletében az első, mai értelemben vett képregény. Azok a sorrajzos képkockák, amikben a szöveg már nem csupán kísérője volt a rajznak, hanem beépülve a figurák közé - úgynevezett szóbuborékos megoldás -, a kép szerves részét képezte. A korszak első hőse Yellow Kid volt, egy picurka, elálló fülű, sárga gyerkőc, aki az igazi képregény - vagy ahogy a világban mindenfelé ismerik: comic strips - megszületésének archetípusa lett.

Nálunk először a XIX. század vége felé jelentek meg az első három képkockás, sztorizós, elsősorban szatirikus sorozatok. Majd jött az amerikai import is; Áller Képes Családi Lapja, vagy a Hári János is közölt külföldi, kint már befutott képregényeket. Többek között például a Walt Disney-figurák képes kalandjai is így jutottak el először a honi gyerekek buksijába. A 40-es évekre már nálunk is dúlt a politikai szatíra és propaganda korszaka, és egyértelmű volt, hogy ebbe a harcba az egyre népszerűbb képregény-műfaj is beszáll. Így jelenhettek meg durva antiszemita gúnyrajzok, vagy éppen hős traktorosok az újságok hasábjain.

Lúdas Matyi stílusban

Aztán az 50-es évek elvakult butasága hozta magával a téves kultúrpolitikai hozzáállást, miszerint a képregény csupán egy nyugati csökevény, értéktelen és veszélyes kultúrmocsok, ami károsan hat az ifjúság fejlődésére; lusták és agresszívek lesznek tőle, tehát be kell tiltani. És szomorú, hogy ezt kell mondanunk, de még mindig ennek az ostoba tömegszuggesztiónak a hatásait nyögjük. Bár a magyar képregény-korszak kétségkívül a 80-as években élte fénykorát, az általános közvélekedés soha nem ismerte el igazi művészetnek ezt a műfajt.

Itthon lenézik

Míg a világ egyéb tájain jobban becsípődött a köztudatba, hogy a karikatúra és a comics művészi alkotás, addig itthon még mindig úgy tartjuk, hogy elszívja a gyerekek agyát, a képregények hatására elfelejtenek olvasni, leginkább salakműfaj és ennek megfelelően a tehetséges magyar rajzolók nem is kapnak szintjüknek megfelelő bérezést. Így győz a reklám és az alkalmazott grafikai ipar, melyek hamar elszippantják a kimagasló tehetségeket a keretezett rajzok közegéből. Pedig ha jól belegondolunk, a képregények világa elképesztően összetett, amellett, hogy tökéletes technikai tudást feltételez, ismernie kell a megrajzolt kor minden aspektusát, vagy ha egy kitalált világról beszélünk, akkor fejben kell lennie az egész képzelt univerzumnak. Egy jó képregény ügyesen hangsúlyoz a képkockák méreteivel, az ötletes perspektívaválasztásokkal, a ritmussal, a betűtípussal és a betűk méretével, azok megrajzoltságával, magával a hangfestészettel. Az igényes munka lényegre törő, hatásos, robbanékony, hangsúlyos, azaz miközben őrzi a békebeli képmutogatós előadások hangulatát, a mai korszellemre is parádésan reflektál.

Azért vannak tehetségeink

Külföldön - leginkább a hollywoodi álomgyárban - a legnevesebb képregény-rajzolókat nemegyszer a filmek story boardjának elkészítésére is felkérik. Tulajdonképpen ez a vizuális forgatókönyv, azaz ők tervezik a készülő film képi világát, bizonyos estekben még a kamera beállításait is ők javasolják. Az összefüggés pedig egyértelmű; a képregény tömörített, hangsúlyozó látásmódja millió ötletet szolgáltatott a film számára is. A legérdekesebb perspektívák mind-mind rajzolt alapokról szivárogtak át a filmvászonra.

Felfedezni újra

Nálunk sajnos még mindig döglött műfajnak számít a képsorok meg a szóbuborékok világa, bár néhány élesztgető próbálkozás azért itthon is adódik. Például a budapesti Karton galéria, melyet Kozma Péter filmrendező(!), lelkes megszállott és gyűjtő alapított a közelmúltban karikatúra és képregény-múzeum gyanánt, vagy az évenként megrendezésre kerülő Kortárs Magyar Képregények kiállítás a Magyar Képregény Akadémia rendezésében. Ez utóbbit mától (január 21.) lehet megtekinteni szűk két hétig a Városháza Galériában.

Tehát kezdeményezésekben nincs hiány, leginkább a fejekben kéne átformálni a műfaj hendikepes reputációját, mert mint igen hanyag sűrűségben, de lényegre törő tudatossággal felvázoltuk, mind felmenők terén, mind technikai felkészültségben, mind esztétikai értékekben igazi művészetként tekinthetünk rá még akkor is, ha a korunkban dúló vizuális túlfűtöttség szeretné magának kisajátítani az összes bambulni vágyó tinédzsert.