free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Bébi, bumm...

pészM         Címkék: barátnő, beszédtéma, gyávaság, gyerek, szülés 0 hozzászólás

Őszintén örülünk, amikor barátnőnk babát szül, de eljön az idő, amikor már morcosan várjuk, hogy észrevegye, a pelenkázón túl is van élet. Borsa tud megoldást.

Egy korábbi cikkünkben már megírtuk, hogy az is kemény próba, amikor egy barátnőnk egyszercsak megszűnik a barátnőnknek lenni, helyette menyasszony, zsémbes esküvőszervező, majd feleség lesz. Ez is radikálisan átrajzolja a viszonyrendszereket, és jó néhány hónapra meghatározza a beszédtémát, ami ugye nem mi leszünk, hanem az ő csokra, az ő ruhája, az ő vőlegénye, az ő nászútja és így tovább.

Így tovább az ő terhességéig, az ő szüléséig és az ő gyerekéig. Amikor hozzánk közelálló családtagunk, barátnőnk, kolléganőnk gyereket szül, az igazán feladja a leckét. Böcsülettel végigasszisztáltuk mellette a terhesség létező összes gondját-baját, együtt izgultunk, aztán világra jött a legkülönfélébb fantázia- és becenevekkel ellátott kis élet, és azóta a témaváltás és valami új topik nyitásának lehetőségén sakkozunk magunkban, reménytelenül...



Na nem mintha nem lett volna felhőtlen és őszinte az öröm, ami belőlünk áradt egykoron, csak hát telnek a hónapok, és még mindig nem bírunk kiszakadni a szopi, a súlygyarapodás, a szülés utáni házasélet, a büfik, a testnedvek és elalvási mizériák néha irritálóan bizalmas(kodó) ördögi köréből, egyetlen percre sem.

A kizárólagosság kedvetlenít, a kíváncsiságunk mínuszban, a cérna fogytán. Zéró udvariasság, sehol egy gesztus, egy érdeklődő formula, ami esetleg a mi életünk eseményeit vonná be a körző nyílásába (a maximum az, hogy "és te, mikor?"), és már ez se lenne baj - a kezünk inkább azért kulcsolódik imára, hogy legalább nekünk ne kelljen még egy délutánt végigverítékezni, érdeklődést mímelve minden szirszar iránt.



Persze, senki nem áll uzival a hátunk mögött, nem muszáj nekünk néhány naponta telefonozni, sőt a személyes vizitet is ritkíthatnánk, csak hát a saját lelkiismeretünk és a "jóbarátnő" imidzsünk sem enged szabadságra, főleg, hogy a beszédtémák nem kis hányadát teszi ki a szemét, hálátlan barátnők fröcsögve pocskondiázása, akik szélsebesen lekoptak, amint beütött a másállapot. Pedig hát ennél szebb dolog a világon nincs, no majd meglátják "azok" is. Bezzeg mi, mi mekkora jó fejek vagyunk, és hát ilyenkor ismerszik meg az igaz barát, ugye…

Az elviselhetetlenség mértékétől függően több választási lehetőségünk van. Az egyik ilyen, hogy begyújtunk egy kicsit a saját sztorik alá, illetve a nagyvilág egyéb eseményire küldünk némi reflektort, és ezt az őszintétlen bárgyúságot és alárendelődő puhaságot sutba vágva igenis erőszakosabban igyekszünk önérvényesíteni, és a létező összes rést, amin visszakanyarodhatnánk a gyerektémára, retorikailag korrekten betömjük, ha mondandónk akad.



Ez vagy azt eredményezi, hogy legalább részlegesen a régi mederbe terelődik a viszony (ne adj’ Isten még némi hála is becsusszan, hogy más dimenziókra/szerepekre is felhívjuk a figyelmet az anyaságon kívül), vagy azt, hogy innentől mi is azt a listát hizlaljuk, ahol az érdektelen, önző magányosok/gyerektelen félnótások sorakoznak (hiszen nem leszünk már annyira hálás hallgatóság), és persona non grata státuszba kerülve lassan-lassan kipenderülünk az illető életéből. Bármennyire fájó, nem nehéz belátni, hogy így is, úgy is jól járunk - azonban ha a jó viszony meg - és fenntartása a cél, a fokozatosság és a türelem legyen a vezércsillagunk.

Volna ugye még az az opció, ahol is face to face elhangzik a sérelem, mint egy kiadós gyónás, hogy hát nem lehetne-e csöppet nyitni valamerre, mert mi úgy érezzük, nagyon beszorultunk ebbe az egy témába, aminek a főszereplőségét magunk sem vitatjuk, mégis: annyi minden akadna itt, amiről szívesen… Hogy a saját személyünk és életeseményeink mintha egészen mellőzve lennének; hogy ennek a szerepnek már nem tudunk maradéktalanul megfelelni, nota bene unjuk csöppet, telítődtünk, és hogy ez a barátnőség jelenleg csúnyán egysíkú; illetve hogy megértünk, tolerálunk, együtt érzünk, sőt még a lelkesedésből is maradt, de hát nekünk is csak egy életünk van, abba meg nem biztos, hogy…



Ez elég derékul hangzik, egyenes beszéd volna, de ember legyen a talpán, akinek van annyi vér a pucájában, hogy előáll egy ilyen monológgal. (Alapvetően mi is a cselezésre biztatunk mindenkit, gyávaság ide vagy oda.) Ha viszont mégis ennyire őszintébe nyomnánk, a saját érzelmeinkre és a közös (igazán közös) élmények, beszélgetések hiányára tegyük a hangsúlyt, vádaskodásnak, sértegetésnek itt helye nincs.

A legeslegjobb azonban, amikor a közegből sikerül kimozdítani a friss gyermekes barátnőt. Nyilván nem könnyű egy hat hónapos csecsemő mellől meglógni, de nem is nagyban kell gondolkodnunk.  Egy laza kávé, egy új naci megvétele, aztán idővel egyszer-egyszer egy mozi vagy bármi, ami a családi miliő helyett alkalmanként választható. Ha az igazolt kimenők sem hozzák a várt eredményt, és a habos kapucsínó mellől sem bír a beszélgetés elkanyarodni a babapopsiról és a fogzási kínkeservekről, hát, akkor mindenki saját tűrőképessége és belátása szerint cselekedjék.



Szerintünk reménytelen eset nincs, a jó kommunikáció pedig a legnagyobb csávából is kihúzhatja a türelmesebbjét - akiknél pedig vékonyan mérik az utóbbit, az jegelje a barátságot minimum a bölcsiig, udvariasan tegye magát zárójelbe anélkül, hogy mizantróppá aljasodna, bár utána többnyire már a kistesó érkezéséért illik remegni, jobb/rosszabb esetben mi is hasonló cipellőben fogunk már járni, a szerepcsere minden nyűgjével és gőgjével együtt.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés