free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Esély a felnőttségre

Borsa         Címkék: állam, interjú, szülés, szülő, társadalom 0 hozzászólás

Békés Bence szociális munkásként kezdte, majd létrehozott egy civil szervezetet, mert örülne, ha szülőként kicsit több önrendelkezési jogunk lenne. Interjú.

Először egy internetes fórumon találkoztam vele, a többséggel ellentétben nem bújt láthatatlanná tévő nicknév mögé, vállalta, hogy férfiként szól hozzá elsősorban női kérdéseknek tulajdonított témákhoz. A legkényesebb esetekben is higgadtan védte az álláspontját, szakértői munkákra hivatkozott, csendesen érvelt és egy idő után – főleg amikor kiderült, hogy ő van gyesen a lányával – komoly respektusra tett szert a női fórumozók körében. Érdekelt, hogy ki az a férfi, aki ilyen lelkesen védi a szabad szülés ügyét, a családon belüli erőszak és a távoltartás kérdésének rendezését, annak ellenére, hogy ezekben a témákban általában nők és női szervezetek szoktak megszólalni.



Békés Bence: - Tíz évig dolgoztam szociális munkásként, családsegítőként és ez alatt az idő alatt rengeteg frusztráció gyűlt föl bennem. Leginkább az nyomasztott, ahogyan a döntéshozó szervek, az egész társadalom bánik a gyerekekkel, de a felnőttekkel is. Hogy a századik lépcsőfok az ügyfél, az, akiért az egész rendszer létrejött. Azt láttam, hogy sem a szakma, sem az önkormányzatok, sem ettől felfelé nem képesek, talán nem is akarnak valós válaszokat adni nagyon súlyos, gyerekeket, családokat érintő problémákra. Meg igazából semmire.

Borsa: - Kerested az okát ezeknek a problémáknak?
- Azt láttam, hogy nagyon kevés dolog, sőt szinte semmi nem változott a kilencvenes évek óta. Ahogyan az országot irányítják, nagyon hasonlít az "átkosra". Ugyanazok a szokások, ugyanaz a politikai kultúra, csak más címkék vannak rajta. És ez hatással van a magánéletünkre is. Hasonló módon élünk, közelítünk egymáshoz, kommunikálunk, mint a rendszerváltás előtt. Ráadásul van egyfajta rendszerfüggőség is – ez is az előző korszak hozadéka.

A szociális szakmában hol jelenik meg a rendszerfüggőség?
- Ott úgy működik ez a függőségi láncolat – és ezért most nem fognak szeretni engem –, hogy a szocmunkás egyfajta rendőri feladatot lát el, alapvetően számon kéri a gondozottakon, általában nagyon szegény embereken, akiknek a létfenntartása nem értelmezhető az átlag ember számára, a társadalmi elvárásokat. Mindezt úgy, hogy ő maga is el van nyomva, nulla az önérvényesítő képességük, mert nulla a társadalmi megbecsülésük. Például nem tudtak létrejönni olyan szakszervezetek, amelyek a szociális munkásokat képviselik és amelyekkel az önkormányzatoknak, mint munkáltatónak tárgyalnia kell. Hát persze, hogy ezt a tehetetlenséget közvetítik tovább, mi mást? Amikor a családgondozók egymás közt azzal büszkélkednek, hogy ki hány éve gondoz egy családot, holott a feladat lényege az lenne, hogy az ellátottak minél hamarabb kikerüljenek a gondozás alól. De ez csak akkor lesz motiváció a szocmunkás számára, ha a rendszer, amiben van, tényleg azt díjazná, ha minél kevesebb lenne a gondozott. És elismerné a szociális munkás munkáját ebben. De nem teszi. Patt. Akkor hagytam ott az egészet, amikor ezt felismertem. Bár azt hozzáteszem, hogy nagyon sokat tanultam azoktól, akikkel dolgoztam.



Hogyan volt tovább?
- Teljesen véletlenül belecsöppentem egy terepralicsapat, egy sportklub életébe – sőt végül a vezetője lettem –,  ami abszolút vadidegen közeg volt számomra, viszont mivel sikerült megállnom a helyemet, bebizonyítottam magamnak, amit szocmunkásként teljesen elfelejtettem, hogy képes vagyok másra is. Visszaszereztem az önbizalmamat, az önbecsülésemet, mert megtanultam, hogy másra is alkalmas vagyok.

Ezek szerint ma mindenki akkorát válthat a pályáján amekkora bátorsága van?
- Én azt látom, hogy erre volna lehetőség, de a többség nem meri megtenni, hogy arra menjen, amerre szeretne, hogy váltson, amikor szükségét érzi. A volt kollégáim, olyanok, akikről azt gondoltam a személyiségük alapján, hogy majd biztos váltani fognak egy idő után, nemhogy még mindig a szakmában vannak, de 10–12 éve ugyanazon a munkahelyen. És ez is a függőség miatt van. Manapság olyan félelmetes egy munkahelyet otthagyni egy embernek, mint kilépni egy párkapcsolatból.

Mondtad, hogy közben megszületett a lányod. Hogy hogy te maradtál vele otthon?
- Mikor ezt a pénzügyi projektet végigvittem, egy pár hónapig ketten voltunk otthon a Lilivel, aki akkor egyéves volt, és aztán úgy döntöttünk, hogy a Szilvi, a feleségem megy vissza dolgozni, mert újságíróként ő a piacképesebb. De addigra már én elég rendesen beleástam magam az otthonszülés kérdésbe, úgyhogy azért ezzel is elkezdtem foglalkozni.



Ez hogyan jött az életedbe? Egy újabb megtanulnivaló?
- Hát azért ebben több érzelem volt, mint az előző feladataimban.

Mi volt ebben a kulcskérdés a számodra?
- Alapvetően az, hogy találkoztam egy szakembercsoporttal, akik mindent megtettek azért, hogy a feleségemnek, a gyerekemnek és persze nekem is minél jobb legyen valami, iszonyú felkészültek és tényleg önzetlenül csak az vezérli őket, hogy neked segítsenek – méghozzá abban segítsenek, amit te szeretnél.

Mit gondoltál, hogy mit tudsz hozzátenni férfiként? Azért a szülés körüli kérdések hagyományosan női topikok. Mert ha még orvos lennél vagy jogász…
- Kicsit gejl példa lesz, de én szeretem. A WHO szakembere Wagner professzor mesélte egy előadáson. A vajúdó delfin körül két három nőstény úgy úszik mindig, hogy folyamatosan hozzáérnek, egyfajta testi támogatást és biztonságot nyújtva. Kicsit kijjebb úszik egy körben néhány szintén nőstény delfin, akik kommunikálnak a vajúdóval. És mindezt körbeveszik a hím delfinek egy kicsit távolabb, ők azok, akik a körön belül lévő nőstények biztonságára ügyelnek. Ezek kihagyhatatlan és felcserélhetetlen szerepek. Ezt a külső kört szeretném valahogyan megvalósítani. Mert itt megint azok a fajta függőségek vannak jelen, amikről már beszéltünk. Van egy jól bevált rendszer a szülés-születés kérdésében, és aki ehhez nem szeretne igazodni, azt meghurcolják. Magyarul addig érezheted magad szabadnak, amíg igazodsz a rendszerhez.

Mikor úgy érezted, hogy dolgod van az otthon szüléssel kapcsolatban, akkor mihez fogtál először?
- Kutyaszart szedtem.

Mi?
- Április 7-én van mindig az otthon szülés napja meg az otthon született gyerekek találkozója, és más apukákkal elmentünk megtisztítani a kutyapiszoktól a felvonulás helyszínét. És aztán beszálltam a minisztériumi egyeztetésekbe, meg elkezdtem létrehozni egy szülői csoportot, ami nekem nem igazán az otthon szülésről, sokkal inkább a döntés lehetőségének megszerzéséről szól. Olyan civil kezdeményezés, ami azért jött létre, hogy a rendszer nyisson kaput azok számára, akik nem az eddig megszokott, elvárt módon viszonyulnak a saját szülői szerepükhöz, illetve ragaszkodnak a döntés szabadságához. Megvan már bennem az a nyugalom, hogy elfogadom, hogy az orvosok, vagy az ellenzők tényleg a legjobb tudásuk szerint képviselik a nézeteiket. De az ő tudásuk ebben a kérdésben nem több, csak más, mint azoké, akik a megszokottal szembe mennek. És igaz, hogy ellene mennek a legújabb kutatási eredményeknek, a WHO ajánlásának, de ők tényleg a saját tudásuk szerint vizsgálják ezt a kérdést, és nem az ellenségeskedés vagy a rosszindulat mozgatja őket. Ebbe a paradigmába nevelődtek bele. Kész. Egy új paradigma kialakulásához sok időre van szükség.



Ezek szerint úgy érzed, hogy a szülőknek sokkal kevesebb jogot biztosít az állam, mint amennyire szükség lenne?
- Szinte mindenhol a világban van olyan funkciója is az államnak, hogy ha kell, a veszélyeztetett gyereket megvédjék akár a saját családjától is. De a fejlett demokráciákban ennek nagyon szűk a köre, és nagyon megnézik, hogy mikor avatkoznak közbe, míg itthon ez pont fordítva van. Nálunk a gyerek veszélyeztetésére hivatkozva lépten-nyomon mindenbe beleszólnak. Tehát a szülőnek viszonylag kicsi területen érvényesül az önrendelkezési joga. És ezt pontosan láttam, sőt képviseltem szociális munkásként.

De hát az államnak olcsóbb és könnyebb lenne, ha megengedőbb szemléletet venne fel a szülők önrendelkezésének jogával kapcsolatban.
- De ezt nem csak az állam csinálja, hanem mi is. Amiről az elején beszéltem, hogy ha valaki másként csinál valamit mint mi, akkor azt rossznak és felelőtlenségnek tartjuk. Az állam és az állampolgárok viselkedése azért nagyjából mindig együtt mozog.

Kézenfekvő a kérdés, hogy mi lenne akkor a társadalommal, az országgal, ha minden szülő azt csinálna a gyerekével, amit akar?
- Senki nem azt mondja, hogy mostantól mindenki csináljon a gyerekével, amit akar, lehet ütni, verni, megerőszakolni, hanem arról van szó, hogy tekintsük már felnőttnek magunkat, meg egymást is, és lehetőleg az állam is kommunikáljon úgy velünk, mint egy döntésképes felnőttel. Tehát ha kaphatok nagyon sok hitelt nagy kamatra, pedig nem vagyok közgazdász, de azért vállalni merem a felelősséget, hogy visszafizetem, akkor az élet más területein is nézzék ki már belőlem, hogy tudok felelős döntéseket hozni, és nem akarok ártani se magamnak, se másnak.


Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés