free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Haláltudat és bölcsesség

Fiáth Tita         Címkék: halál, kísérlet, lélek, pszichológus, tudat 0 hozzászólás

Az életünk legfontosabb értékeinek számbavételéhez elég, ha a kényelmetlen kérdéseket nem söpörjük ki azonnal tudatunkból. A halandósággal foglalkozni kell.

"Élni segít, ki halni tanít!" – okosít a tűzfalról egy amerikai graffiti. Aligha szükséges a neves filozófus, Martin Heidegger tanítványává szegődnünk, hogy belássuk: ahhoz, hogy iránytűt találjunk az életben, vagyis hogy képesek legyünk elkülöníteni a lényeges dolgokat a mellékszálaktól, előbb-utóbb számot kell vetnünk létezésünk végességével is. Bár a régebbi pszichológiai kutatások a halandóság tudatosítását kizárólag a rettegéssel és a fejvesztve meneküléssel kapcsolták össze, a kortárs lélekgyógyász-generáció arra a felismerésre jutott, hogy a korlátainkkal való számvetés, és a bizonytalanságaink vállalása pánikolás helyett épp a bölcsességgel jár karöltve.



A halandóság tudata kísérleti körülmények között különböző cseles módszerekkel fokozható. Az egyik vizsgálatban például a résztvevőkkel egy halottasházban készítettek interjút. A mulandóság puszta testközelbe hozása elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy az emberek jóval szívesebben adakozzanak egy segélyegyletnek, mint azok, akik aktuálisan nem szembesültek – még ilyen csekély mértékben sem – az élet végpontjával. Úgy tűnt, mintha a jótékonyság, a saját érdekek háttérbe szorítása és az anyagiasság elutasítása sokkal jellemzőbbek volnának azokra, akik tisztába kerülnek az "árnyékvilág" átmenetiségével.

Egy jóval durvább kísérletben az embereknek el kellett képzelniük, hogy egy égő házban ébrednek fel, ahonnan nincs menekvés. Az egyik csoportnak azt mondták, hogy egyszerűen írják le az élményeiket: azt, hogy mi történne velük egy ilyen vészhelyzet-szituációban. A másik csoportnak a történések megfogalmazása mellett az életútjukkal is számot kellett vetni, majd végiggondolták azt is, hogy hogyan reagálnának, mit éreznének és tennének a hozzátartozóik a halálhírük kézhez vételét követően. Az eredmények megdöbbentőek voltak. A második csoport tagjai közül még azoknak is, akik igen mohóknak, kapzsiknak, siker- és pénzorientáltaknak bizonyultak az előzetes tesztelések alapján, jócskán megváltozott az értékrendje.



A kívülről irányítottság – vagyis önmaguk folyamatos összemérése a külső normákkal, és a másokkal való versenyzés – helyett egyszerre azok a dolgok váltak fontosakká, amelyek önmagukban is értéket képviselnek. Rájöttek például, hogy egy színdarabra vagy egy filmpremierre nem a sznob pofavizit, hanem a művészet által nyújtott katartikus élmény miatt érdemes ellátogatni; hogy a nagyanyjuktól kapott, a szekrény hátoldalában pókhálósodó porcelán szobrocska többet ér, és vállalhatóbb is, mint a designerek által összetákolt, trendi lakásbelső. Hogy kellemesebben és fesztelenebbül érzik magukat azokkal a barátaikkal, akikről bár nem beszélnek a pletykalapok, de még mindig úgy lehet velük röhögni, hogy a pincérek dobják ki az embert garázdaságért a kávéházból.



A halál tudatosodásakor zajló élmények legérdekesebb vonása egy furcsa paradoxon. Egyfelől az emberről lehull a lepel, megszűnik a sok műmájer póz és görcs, s végre szorongásmentesen vállalhatja fel a saját elképzeléseit (iskolapélda: a családi álidillt szembeköpő, immáron gyorséttermi krumplisütő, egyszerre gyúrogató és füvezgető, lelazult családatya, Kevin Spacey az Amerikai szépségben). Mondhatnánk, hogy az élet utolsó mérföldkövével való szembesüléskor, az idő végességére való rácsodálkozás pillanataiban egyszeriben fontossá válik, hogy hiteles, autentikus és őszintén saját életet éljünk – szereplés és megfelelési kényszerek nélkül. Másfelől azonban minden vizsgálat arra a megállapításra jutott, hogy az emberek altruista, másokat segítő, empatikus hajlamai is jelentősen javulnak ilyen helyzetekben. Traumák túlélői például gyakran vállalnak önkéntes segítőként munkát. "Hogy végre valami fajsúlyosat, értelmeset is csináljak a sok harácsolás mellett!" – indokolta hospice-nővérként végzett munkáját egy anyagi juttatások nélkül dolgozó ügyvédnő, aki tizenéves lánya váratlan halála után döntött úgy, hogy a gazdagság, a legelitebb iskolák és a luxusmárkás holmik hajszolását követően immár a lelki békéjének megteremtése kerül terítékre.



A látszólagos ellentmondás abban áll, hogy amikor felfedezzük önmagunkat, belső világunk "leglényegét", vagyis amikor halálközelben a leginkább önmagunkként viselkedünk, egyszerre eltűnik az önzés, az egocentrikus orientáció, és az én képes a másokért végzett odaadó tevékenységben, illetve az ezekkel összekapcsolódó pozitív érzésekben – például a szeretetben, a végtelenség "óceánélményében", a kiáradásban, önmagunk meghaladásának tapasztalatában – feloldódni. Természetesen nem szükséges katasztrófa-turistáskodni, háborús övezetekben szafarizni és Vészhelyzet-statisztának felcsapni ahhoz, hogy némi bölcsességre tegyünk szert. Az életünk legfontosabb értékeinek és a prioritásoknak a számba vételéhez bőven elég, ha a létezésünk alapjait célba vevő, kényelmetlen vagy ijesztő kérdéseinket nem söprűzzük ki azonnal a tudatunkból. A halandóságunk feletti rövidke elmélkedés is sokat segíthet abban, hogy legalább egy kis időre jobb emberekké váljunk. Akkor miért is ne?


Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés