       |
||||||||
Minek jattolunk a fodrásznál?Címkék: borravaló, jattolás, rosszszokás, szolgáltatás, társadalom 13 hozzászólásHa kiszámolnánk, egy hónapban mennyink megy el csak borravalóra, mind elszörnyülködnénk. Pedig fizetünk megállás és ész nélkül. Persze, hiszen kötelező.  Nézzük a rendszert: világos, hogy borravalót már rég nem azért fizetünk, mert elégedettek vagyunk a szolgáltatással, hanem mert kötelező – ez vastag betűs, kiemelt szabály. Persze nem bitón végezzük, ha elmarad a pluszlóvé, de amelyik étteremben nem jattoltunk, oda a következő fél évben nem tanácsos étkezés céljából visszatérni. Tudjuk, hogy a minimálbérért güriző felszolgák és pultosok bizony ezekből a felkerekítésekből élnek, magyarán a mi "nagyvonalúságunk" a fizetésük. Ha bunkók és otrombák, akkor is ki kell izzadni a pluszt, ha figyelmesek és a tenyerükön hordanak, akkor is. 10–12 százalék, ezt gyakorlatilag mindig, minden körülmények között rászámoljuk. Igen ám, de ma már egyre több helyen ott szerepel az étlapon az erősen eufemisztikus "szervizdíj" nevű lehúzási mód. Persze apró betűvel, mint valami uzsorakölcsöncég szerződési feltétele. Ami persze a buta külföldiek miatt van, akik nem tudják, hogy mifelénk ezt így illik. És ami nem fakultatív, pengetni kell. De ha mi voltunk olyan figyelmetlenek, és még ezen felül is kerekítünk… Hát, jelentkezzen nálunk az, akinek már szólt emiatt a személyzet, hogy valóban úgy tetszett-e gondolni. Persze nem árt tudni azt sem, hogy helye válogatja, a szervizdíj valóban a felszolgálók zsebébe vándorol-e, és bár az általam megkérdezett neves étteremkritikus szerint ehhez semmi közöm (vitatom), elgondolkodtató, hogy akkor mire föl. Ha tényleg az alapbért emeli, és a biztonsági játék záloga, úgy még lenyeljük, de ha ugyanabba a húsosfazékba vándorol a többlet, akkor a fene megette…  Fodrászoltatni önmagában is méregdrága mulatság. Az, hogy egy mosás-vágás 4–8 ezer forintba fájjon, abszurd. Arról nem is beszélve, hogy számos szalon bevezette a késésért felszámolt plusz 500 forintot, ami akár korrekt is lehetne, csak sajnos visszafelé (általában) nem működik. Nemegyszer váratnak fél óránál-óránál is többet, nekünk viszont akkor is rá kell pakolni azt a 10 százalékot a végén, tetszik vagy sem. Judit a Belvárosban bérel egy nagyobb szalonban helyet és eszközt, szerinte a borravaló igenis a hála jele, és a bizalmi állás utáni megérdemelt jutalom. "Frizurát csinálni, hadd tegyem hozzá: jó frizurát, az a bizalom jele. Az megszépít, de el is csúfíthat. Tudnod kell, hogy ki milyenre vágyik, mit takarj el, mit hangsúlyozz, milyenre fess és a többi. Ha ebben jó vagy, azt meghálálják a vendégeid. Én nagyon lelkiismeretes vagyok, de mivel egy vagyont hagyok itt a bérlésért havonta, elfogadom a borravalót, de meg is dolgozok a pluszért. Van vendégem, aki soha nem ad még 100 forinttal se többet – az ő hajára se fordítok kevesebb figyelmet, nem haragszom rá. De igaz az is, hogy aki nagyvonalúbb, ott erősebben érzem, hogy az "adósa" vagyok, és még inkább a tökéletesre törekszem. Hogy ne veszítsem el a vendégköröm."  Egy másik, jóval drágább fodrászszalon férfi dolgozója a rendszert teszi felelőssé: "Amikor felvettek ide, már akkor sem kerestem rosszul. Nem voltak világmegváltó terveim, de tényleg nagyon drágák vagyunk, és nem a borravalóból fizetem a rezsimet. Igen ám, de a kollégák az első hetekben felvilágosítottak, hogy ne jótékonykodjak, és soha ne csodálkozzak a vastag jatton, eszembe ne jusson illedelmesen visszautasítani. Magyarán, ha híre megy, hogy itt nem kell pluszt rátenni, akkor ők se kapnak, szóval udvariasan és magától értetődően tegyem el. Nézd, hiszed vagy sem, én tényleg nem várom el, de egyszerűen nincs vevő, aki ne tenne rá pluszpénzt, és néha ijesztő összegeket hagynak itt nők. Gürizünk is érte tisztességgel, mindenkinek ki van nyalva a feneke, de őszintén mondom: néha magam is túlzónak érzem, amit egy összegben letesznek. Ezt így formálta a szokás, ezzel egyszerűen nem mehetsz szembe dolgozóként, és egyetlen vendég sem kísérletezik ilyesmivel." Szóval az érem másik oldala – tehát mi magunk is sárosak vagyunk, és srófoljuk egyre feljebb és feljebb az árat, kivagyiságból, nagyvonalúságból vagy hálából, mindegy. Hasonlóan minden ép észérvnek ellentmond a taxisnak csúsztatott plusz. Amíg egyetlen taxivállalat volt a piacon (bár inkább placc volt az), addig még érthetőnek tűnt, akár a fodrásznál. De manapság már nonszensz, hogy akkor is adni kelljen – mert kell, efelől semmi kétség –, ha üvölt a rádiójából a szar, rárecseg a cébéje, a kárpit száz szál Symphoniától bűzlik, ráadásul még az aktuális politikai elit is fennhangon megkapja a magáét. Persze kicsit rápörgetve az órára, kicsit hosszabb úton az amúgy sem olcsó tarifák mellett. Erre gombot…  Az egész helyzet illogikus, értelmetlen és valami poshadt Kádár-kori maradványszag lengi körül. Az újságosnak úgy érzed, adnod kell, mert fix áras dolgot árul, és legyen negyven fok vagy hó és fagy, ott dekkol hajnaltól, de a tér másik oldalán a bódéban már forintra megvárod a visszajárót, ha cigit veszel. A jatt tehát nem az extra figyelmességért, a pluszszolgáltatásért jár, nem arról szól, hogy külön honorálod a bánásmódot: korcsosan belénk rögzült szokások, elfuserált szocializációk alakítják a szabályait. Adsz, és kész. És nagyon úgy tűnik, ezen nem segít semmiféle öntudatos vásárlásra nevelő civil mozgalom, a fogyasztóvédelem vagy az egyszerű sóherság. Az a tíz percent ott landol mindenkinél, akinél szokás. Mert az.
|
Ilyenek vagyunkA nyári és őszi/tavaszi ruhadarabok kombinálása nem mindenkinek jön össze maradéktalanul. Az utcán láttuk. Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod 
Rock'n roll életérzésEgy 1985-ben készült képen négy meztelen grouppie-val pózol Bon Jovi. A kép vicces, nézzétek! |
|||||||
 |
 |