A bosszúvágy megszületésekor nem mi vagyunk önmagunk középpontjában: nem magunkkal törődünk, nem magunknak akarunk jót, hanem a másiknak rosszat.

"Mint Vienettát enni, pont úgy kell vendettát venni" – állítja az egyik legjobb hazai repper, Újonc a bosszúállás "könnyedségéről". Habár a hollywoodi álomgyár a Steven Segal- és van Damme-összesen keresztül alaposan a szánkba rágja, hogy a bosszú nem csupán az Iliászban és középkori lovagregényekben volt a legnemesebb cselekedetek csimborasszója, a realitás többnyire alaposan rácáfol az elvárásainkra. Míg az akciófilmek nemes bosszúállói a történet végén elnyerik a melírozott hajú nő kezét, és a böcsület kisikálásán keresztül a világ rendje is helyreáll, addig a nem a népmesékre hajazó valóságban sokszor megkeseredik a szájíz. Lássuk, miért!



"A bosszúvágy segített kibírni az elmúlt tíz évet!" – mondja egyik, szabadulás előtt álló páciensem a börtönben. Egy exbarátjáról mesél, aki szintén benne volt a balhéban, amiért elítélték, és aki az ő hallgatásának hála, megúszta a fegyházbüntetést. Odakint persze gyorsan elfeledkezett a bűntársról, nem írt neki, és csomagot sem küldött. A kliensem jelenleg attól tart, hogy józan mérlegelés ide vagy oda, a leszámolás lesz az első dolga, miután belekóstolt a rácsokon kívüli életbe.

Az emberek ősidők óta – vagyis a bosszúra irányuló kortárs kutatásokat jócskán megelőzve – tudják, hogy a revans hihetetlen energetizáló hatással bír. Amikor úgy gondoljuk, hogy súlyos sérelem érte az önbecsülésünket, a domináns érzelem a kár okozójával szemben érzett harag. Minél cifrábbra szőjük a bosszúfantáziánk történéseit, annál inkább gondoskodunk arról, hogy a bennünk fortyogó düh tartósan fennmaradjon. Vagyis a vendettáról való ábrándozás hozzájárul a felejtés sikertelenségéhez, és hosszú évekre konzerválja a negatív érzéseinket. Felspannolva természetesen előbb-utóbb olyan dolgokat is bevállalunk, amiket a méreg lila köde hiányában sohasem tennénk (erre a mechanizmusra épít például a háborús propaganda: az uszítás fenntartása biztosítja, hogy akár családapák is képesek legyenek életüket és vérüket adni hülyeségek nevében a csatatéren). Kérdés, hogy ha a bosszútervek kifundálása akkora hajtóerőt képvisel, hogy akár tízéves ítéletek kibírásához is kellő kraftot ad, akkor miért nem tekintjük a ginzeng, a Red Bull meg egyéb vitalitásfokozó szerek sikeres alternatívájának?



A bosszú a legnagyobb csalások egyike, amelyekkel az emberiség zsákutcába vágta magát az elmúlt évezredekben. Csapda. Amíg ugyanis arról ábrándozunk, hogy hogyan fogunk alkalmas pillanatot találni mondjuk hűtlen élettársunk Ferrarijának összegraffitizésére, addig nem vagyunk szabadok. Ahelyett, hogy lezárnánk a kapcsolatot, a revans szándéka beragaszt az ex-pasival való viszony emlékébe, és megakadályozza a továbblépést. A bosszúvágy megszületésekor ugyanis többé nem mi vagyunk önmagunk középpontjában: nem magunkkal törődünk, nem magunknak akarunk jót, hanem a másiknak rosszat. Ez az igazi egérfogó!



A bosszúszomjba burkolózva könnyen meggyőzzük magunkat arról, hogy ha a másiknak "szar érzés" lesz valami, akkor mi automatikusan felvillanyozódunk. Csakhogy. A bosszú azért nem képes megszüntetni a szomorúságot, mert egyszerűen nem ott van a támadáspontja, ahol a fájdalom keletkezett. Érthetőbben szólva: nem ott hat, ahol a sérülést elszenvedtük. Amikor nyilvánosan megszégyenítjük a volt barátunkat, a többiek gúnyos vigyora vajon meg nem történtté teszi-e azt az eseményt, amikor rajtakaptuk a legjobb barátnőnkkel az ágyban? Tévedés ne essék: ha éppen az ex-pasin röhög az egész szórakozóhely, az nyújthat némi kielégülést, de egyfelől meglehetősen illanékony és rövid távú öröm ez – összevetve azzal a mindennapos, hónapok óta tartó negatív hullámmal, amelybe a megcsalatásunk óta kerültünk –, másfelől pedig az intenzitása sem arányos azzal, amin keresztülmentünk. Az erejét tekintve ugyan hol van ez a párperces somolygás – lásd még Lily Allen Smile című, témánkba vágó számát! – ahhoz a pusztító erejű csalódottsághoz és összetörtséghez képest, ami csak nem akar véget érni!

Persze ki tagadná, hogy az ellenségeinken győzelmet aratni életünk legfelemelőbb pillanatai közé tartozhat! A győzelem viszont legyen valódi: a sikeres bosszú után fél perccel ne derüljön ki, hogy amire az elmúlt hónapok álmodozással töltött óráit felhasználtuk, az valójában egy leeresztett lufi, ócska önbecsapás. Hogy voltaképpen nem megszégyeníteni/elásni akartuk az ellenlábast, csak annyit kívántunk volna az élettől, hogy álljon helyre a megtépázott önértékelés, és élvezhessük, hogy mások is látják: velünk nem packázhat senki!



Ehhez első lépésként érdemes meghatározni a pontos célunkat. Vajon mi a fontosabb: hogy ripityomra törjük a másikat, vagy hogy magunkat építsük újjá? Kire fókuszálunk valójában: magunknak akarunk örömet szerezni, vagy a másikat sárba tiporni? Azt hiszem, az igazán revansvételezők azok, akik nem az ellenfél lealacsonyításán, hanem önmaguk tökéletesítésén keresztül érik el a kívánt hatást. Nem szerencsétlenkednek az ex életének keserítésével – hiszen a woodoo-mesterekhez hasonlóan tudják, hogy ahhoz, hogy fejfájást okozzunk embertársunknak, képesnek kell lennünk a bábu szurkálása során akár az ellenségnek szánt fájdalom háromszorosát is elviselni! A profi tisztában van azzal, hogy magából kell kihoznia a maximumot. A várva várt pillanat úgyis csak idő kérdése. Előbb-utóbb szembejön velünk a volt szerető, oldalán a fél év alatt lestrapált csajjal, és a ránk – a felturbózott, csodálatos-új önmagunkra! – vetett szemvillanásából, az elkapott vágyakozásból, amellyel felénk néz, pontosan tudjuk, hogy Edith Piaffal ellentétben ő bizony mindent bán. Mélységesen. Ha valami, talán egy ilyen helyzet segíthet begyógyítani azokat az önbecslésen esett sebeket, amelyre a szemet szemért elven nyugvó hagyományos bosszúk sohasem képesek.