free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Húsz év a pincében

Borsa         Címkék: dobaydezső, interjú, kultúra, rs9, színház 0 hozzászólás

Ritka az, ha valaki annyira hisz valamiben, hogy néha a teljes ellehetetlenülés mellett sem adja fel. Dobay Dezső az RS9 Stúdiószínház elmúlt húsz évéről mesél.

Az RS9 Stúdiószínház éppen húsz éve van jelen a budapesti színházi szcénában. A kezdetekkor alternatív volt rá a jelző, manapság a független kifejezés dívik. Mindkettő igaz, a mai napig megőrizték alkotói és működési szabadságukat és még mindig léteznek, folyamatosan dolgoznak, telt házakkal játszanak. Dobay Dezsővel a színház igazgatójával jártuk végig az elmúlt két évtizedet.

Borsa: - Milyen volt a nyolcvanas évek végén a színházi közeg Budapesten?
Dobay Dezső: - Voltak ugye a kőszínházak, az államilag támogatott intézmények és akkoriban már voltak megtűrt alternatív kezdeményezések is. Ilyen volt – a már nagyobb múlttal bíró – Egyetemi Színpad meg a Műegyetemen a Szkéné Színház. Mindkettő a mai értelemben vett befogadó színházként működött, persze szoros rendőrségi megfigyeléssel. Az Egyetemi Színpadon nem nagyon lehetett merészebb vállalkozásokat bemutatni, mert a belvárosban a háromszáz fős nézői tömeg nehezen kezelhető lett volna egy esetleges spontán megmozduláskor. Már hogy a rendőrség szempontjából. Ezzel szemben a Szkéné csak százfős nézőtérrel rendelkezett, így itt inkább engedélyezték a biztonsági szervek az előadásokat. Ezért, ha valaki odament és azt mondta, hogy szeretne egy bemutatót csinálni, akkor gyakorlatilag biztos, hogy lett rá lehetősége. Elképesztő iramban folyt a munka, hét-nyolc hét alatt próbáltunk be előadásokat, néha elképesztő veszekedések voltak azon, hogy ki próbál éppen. Szóval pörgött nagyon.



Ti honnan érkeztetek ebbe Lábán Katival?
- Nekünk az első kerületben volt egy úgymond színjátszó körünk vagy tanodánk, velük dolgoztunk. És természetesen egy ponton megjelent az igény, hogy legyen egy saját színházunk, hogy társulat legyünk. Így aztán – mivel akkor már létezett az új egyesülési törvény – egyesületet alapítottunk, ami nagyon vicces volt, mert kaptunk hozzá egy belügyminisztériumi ellenőrt, aki végigülte a sarokban a szavazást. Mi meg szépen megszavaztunk mindent, amit kellett, meg aláírtuk és lett egy egyesületünk. Az egyik lánynak nagyon jó kapcsolatai voltak a Fővárosi Tanácsnál és titokban megszerzett egy listát a használaton kívüli helyiségekről, mi meg a Katival nekiláttunk és végigjártuk az összest. Vittünk mindig bonbon-t a házmesternek és kikunyiztuk, hogy engedjenek be minket. Ez a pince például valami termelőszövetkezet zöldségraktára volt, a házgondnok nagyon kedves volt – később évekig volt a színház takarítónője – leengedett bennünket. Halmokban állt a zöldségvermeléshez használt homok, elképesztő szag volt, de látszott, hogy lehet belőle valami. És végül sikerült megszerezni. Gyakorlatilag a saját kezünkkel hordtuk ki a répás, sokmázsányi semmire sem használható homokot, vakartuk le a falakat. És elkészült, lett egy színházunk. Bár akkoriban egy páran elmentek, mert megijedtek ettől az egésztől. De alapvetően az első társulat alapját végül is azok adták, akikkel az első kerületben színházaztunk együtt.

Ha dolgozhattatok mondjuk a Szkénében, miért éreztétek, hogy saját színházra van szükségetek?
- Mert egész egyszerűen az, hogy kőszínház közelébe menjünk – egyrészt a cenzúra, másrészt a kőszínházi vezetés mai napig tartó ellenállása, bezárkózása miatt – szóba sem jöhetett. Az, hogy valaki nem színházi diplomával akarjon rendezni, elképzelhetetlen volt a szakma számára. Voltak ezek a szelepek, mint a Szkéné vagy az Egyetemi Színpad, de máshová nem mozoghattál. Kellett a hely, na.



De miből volt pénzetek a pince rendbehozatalra, meg az induláshoz?
- Mi is mint sok alternatív, rendszerbomlasztó kezdeményezés a Soros Alapítványtól kaptunk pénzt, az induláshoz. És sok rosszat lehet mondani Soros Györgyről, de ahhoz, hogy Magyarországon erősödjenek rendszert lazító próbálkozások, ő nagyon-nagyon sokban hozzájárult. Később több utazásra kaptunk tőlük pénzt, például kilencvennégyben az amerikai turnénk repülőjegyeit a Soros Alapítvány állta.

Egy színházat nem lehet félállásban csinálni, pláne, ha magatoknak kapartátok ki, hogyan működtetek a kezdeti időkben?
- Ez így van. Néhány embernek tudtunk fizetést adni – na nem sokat, azért valamit még dolgoztak is mellette –, de persze elképesztő fizikális és mentális energiákat igényelt. De az a három-négy év, valami fantasztikus lelkesedésben telt. Hogy szabadon dolgozhatsz, hogy valami újat hozol létre nagyon sok erőt adott. Gondolj bele, hogy addig a Halász Péterék színházán a Stúdió K-n kívül nem volt nagyon ilyesmi. Utána kezdődött, hogy jött a Merlin, lett a MU Színház, lassan terjedt ez a dolog. Ezzel jött létre gyakorlatilag  a független szcéna.



A szakma mit szólt ahhoz, jön egy társulat, amelyik szó szerint kikaparja magának a színpadot és dolgozni kezd, bemutatót tart?
- Hát egyrészről elképesztő ellenállás volt, illetve látszat gesztusok. A nagy kőszínházak alibiből fogadtak be produkciókat, mint például a Zsámbéki amikor a Katonába hívta a Bozsik Yvettet – mondván, hogy mindent ami jó a függetleneknél, azt mi bevesszük. Amit nem veszünk be, az nem jó. Ráadásul itt már nem politikai, hanem gazdasági nyomás alatt működtünk, és rettenetesen kis pénzeket is sajnáltak a "nagyok" a független társulatoktól. Ezért hoztuk létre a többi független színházzal 94-ben az Alternatív Színházi Szövetséget. Ha ez egy normális ország lett volna, akkor legalább meg kellett volna támogatnia a színházi élet ezen részét is, hiszen előadások születtek, bemutatók voltak, olyannyira, hogy ez a közeg egy évben körülbelül ezer előadást adott a fővárosnak. Arról nem beszélve, hogy folyamatosan utaztunk, mi is és a többi független társulat is külföldre, elképesztő meghívásaink és nagyon nagy sikereink voltak. Ha áttekintjük, a külföldi turnék 70 százalékát az alternatívok adták, míg az összes színházi támogatásnak az egy százalékát osztották a szcéna felé. Egy nagyobb emelést a kétezres évek elején kaptunk és most, húsz év után jutottunk el odáig, hogy a teljes támogatási összeg tíz százalékán osztoznak a független társulatok, színházak.



Kicsit elkanyarodtunk. Rendben, a szakma hivatalosan nem ünnepelte, hogy lett egy új színház, de az első bemutatók kritikai visszhangja milyen volt?
- Nagyon érdekes, hogy a frissen alakuló média oldaláról, meg a szaksajtó részéről nagyon nagy odafigyelés volt. Gombrovic Operetka című darabjával kezdtünk, amiről legalább harminc kritika jelent meg. Ez ma elképzelhetetlen, és nem csak a kis színházaknál. Ez évekig így volt, folyamatosan jelentek meg írások az előadásokról. Ha külföldre mentünk előtte, utána sajtótájékoztató, minden. Valamikor a 90-es évek vége felé aztán már elkezdődött az országban ez a ronda időszak, és a kultúra jelentősen kiszorult a médiából. Ma már a nagyon szűk réteget leszámítva ez a kutyát nem érdekli, és a sajtó sem teszi érdekessé. Sőt igazából sehonnan nem kap szellemi támogatást, hiszen ebből nem lehet profitálni. Tehát egy cég inkább wellnesselni viszi a dolgozóit, mint hogy kultúracsekket adjon, mert a csapatépítésből azonnal profitál, a média pedig a tömegkultúra közvetítéséből tud gyorsan profitálni.

1. Húsz év a pincében
2. Dolgozni és túlélni



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés