free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Barátok közt – cinkos, aki néma?

-PészM-         Címkék: barátság, kapcsolat, kommunikáció, nézeteltérés, probléma 0 hozzászólás

Amikor a szemünk előtt siklik ki a hozzánk közel álló élete, könnyen a barátságnak is búcsút inthetünk. Helyes kommunikációval azonban még menthető lehet a helyzet.

A felnőttkori jó barátságok a legmasszívabb mankóként funkcionálhatnak a hón alatt, de akadnak szédítő mélységek is, amikor a szemünk előtt siklik ki a hozzánk közel álló élete. Ilyenkor missziónknak érezzük a helyes irány megmutatását, és a keresztjét a nyakunkba véve szent küldetésünk, hogy a saját igazunk helyességéről meggyőzzük őt. Ezeket a meseszép, hősies forgatókönyveket a valóságba átültetve azonban többnyire annyi a jussunk, hogy a két karunkat széttárva igenis végig kell néznünk, ahogy a legjobb barátaink a vesztükbe rohannak (legalábbis szerintünk), ahogy fittyet hánynak a mi "atyai" jó tanácsainkra, és ha nem vigyázunk, könnyen a barátságnak is búcsút inthetünk egy-egy nézeteltérés miatt.



K. 34 éves férfi, a barátai az idejét sem tudják, mikor látták utoljára (barát)nővel. Az utóbbi néhány évben körülbelül 30 kilót hízott, a marihuánafogyasztása magányos, mindennapi rutinná vált otthon, ha olykor a többiekkel időzik, biztos, hogy részegen megy haza – és a szülinapjait vagy a karácsonyt az utóbbi években valószínűleg szintén otthon tölti, egyedül (de legalábbis minden ilyen alkalomkor ki van kapcsolva a telefonja). A munkáját tisztességesen végzi, a barátai "jó szándékú" csesztetésére nagyjából immúnis. Telnek az évek. A cimborák közt is ritkulnak az olyasféle mélyenszántások és össznépi aggódó szólamok, hogy mit is lehetne kezdeni K.-val, ki mondja már meg neki egyszer végre. Az Esélytelenség nagybetűs mintaszobra, akit bár mindenki nagyon bír, tisztel és szeret (blablabla), nem értik, hogy a "miért nem mész már el valahova szórakozni, ahol becsajozhatnál?" típusú kérdésekre miért csak egy csöndes vállrándítás a válasz. Persze ha az IKEA-ban bútort kell tesztelni, ő az első, akinek megcsörren a mobilja. Elvégre ha ilyen mázsát kibír a franciaágy, akkor a vadiúj albérletbe biztosan jó lesz a vadiúj csaj alá – így a haverok.

H.-nak valahogy évek óta semmi sem sikerült. Sikertelen nyelvvizsgák, magánéleti kudarcok, családi haláleset. A környezete alkotta védőpajzs egyre vékonyabb hártyát font köré, mindenki élte a saját életét, heti egy-két átbeszélgetett este, raklapnyi jó tanács, közösen összeállított B, C és D tervek, amikből aztán semmi sem valósult meg. Lassacskán kezdett elmaradozni, már telefonon sem lehetett elérni, aztán már az SMS-ekre sem válaszolt. Sőt az ajtót sem nyitotta ki, pedig otthon volt. Rövid időn belül kiderült, egy vallási szekta tagja lett ("csak le-lejárok beszélgetni, ez még nem jelenti azt, hogy…"), és a régebbi barátokra ebben az új életben/minőségben nem tart igényt – bár ezt sem tőle tudják. A barátok egy emberként horkantak föl, égtek a telefonvonalak, azonnal értesíteni kell a családot, H.-t valakinek észhez kell téríteni – ez csak valami szerencsétlen vargabetű, de nem lesz baj, csak beszélni kell vele. Lesben álltak az utca végén, bevárták, leveleket írtak neki, feljelentéssel fenyegették, zsarolták, sírtak az ajtaja előtt. Egy rövid üzenetre futotta tőle, hogy ne keressék többet, legyenek szívesek. Ennyi. H.-ból két hónapja avatott szektatag lett, állítólag a közösség motorja.



V. 23 éves, jól kereső gyakornok. Négy éve nem volt tisztességes pasija, és bár az ilyen-olyan minőségű egyéjszakák után is mindig járt a baráti vállveregetés és drukk, most kinéz valami komoly is. Az addigi fiatal sihederek után most egy 35 éves, érett férfival hozta össze a jó sors. Végre nem ő az egyetlen, aki a nagy közös baráti nyaralásokra magányosan érkezik a hátizsákkal. A fiú mellesleg munkanélküli, bár akad egy bölcsész- és egy politológusdiploma is a zsebben, valahogy csak nem talál olyan melót évek óta, ahová be kéne és lehetne járni, havi fixért – sörözgetni és könyvtári újságot bújni egyelőre kényelmesebb. Oda is költözött V.-hez, aki hónapok óta lelkesen eltartja, kirándulni viszi, tejben-vajban füröszti, és rendületlenül hisz benne. A jó barátnők már hetek óta sugdosnak, hogy nincs ez így rendjén, célozgatnak is hol burkoltabban, hol egyenesebben – válaszok és pardonok pedig mindig vannak a farzsebben, de a rossz sejtések egyre erősebbek. Aztán egy ártatlan chatelésből lórúgás lett: nem védekeznek, de sebaj, ha jön a baba, nagyon fognak neki örülni. Azóta csend és döbbenet, a barátok együtt és külön-külön is készülnek a nagymonológra, hogy hát ez nonszensz, V.-nek végképp elment az esze, és hogy ezt meg kell akadályozni, de mindenáron. Na, majd ők ráncba szedik…



Fentebbi szituációkra nem nehéz akármelyikőnk életéből példát előkotorni (akár az egyik, akár a másik fronton), a közös keresztmetszet többnyire a tehetetlenség és a gyengeség érzése. A leggyakoribb hiba talán, hogy míg kezdetben Megváltóként kívánunk tündökölni elakadt barátunk életében, könnyedén átcsúszunk kioktató akarnokba, és az igazán konstruktív megoldások helyett már csak a saját véleményünk védelme és felmondása lesz domináns. Nyilván nem a jó szándék hiányzik az ilyen típusú konfrontációk mögül, de jó stratégának és alázatos, segítő partnernek lenni nem biztos, hogy kimerül a "hülye vagy, értsd meg, hogy ezt így nem lehet!, "mindent elrontasz, hát hogyhogy nem veszed észre, hogy…" típusú, alapból támadó véleménynyilvánításokban. Persze a "laissez faire" és a fröcsögő számonkérés között akadnak még árnyalatok bőven.

Borsapszichológusunk azt tanácsolja, hogy a legjobb szándékok ellenére se játsszunk terapeutát. Vádaskodás helyett inkább a figyelemfelhívásra koncentráljunk, és mindig tartsuk szem előtt, hogy valószínűleg mélyebben gyökerező problémával állunk szemben annál, mint hogy azt egymagunk rendbe tudjuk tenni. Ha jelezni kívánjuk, hogy tartós, vissza-visszatérő mintázatot látunk kirajzolódni, inkább kérdezzünk rá: "szerinted mi lehet az oka annak, hogy mindig ugyanezeket a dolgokat vonzod be?" Vagy javasoljunk: "szerintem jót tenne, ha erről komolyabban is beszélgetnél XY-nal, vagy szakembert is megkérdeznél." A lényeg, hogy lássuk a határainkat, és a kommunikációban kizárólag a saját érzéseinkről beszéljünk, azaz: "aggódom amiatt, hogy…", "nekem rosszulesik látni, amikor…" – tehát ahelyett, hogy a másik (szerintünk helytelen) döntéseit címkézzük, a saját félelmeinkre koncentrálva fogalmazzuk meg a mondandónkat.



Aztán ha a célkeresztbe került probléma nem oldódik meg a mi szánk íze szerint, és alábbhagy az elán, gyakran magunk is inkább cinkossá leszünk, és igazolást írunk ugyanarra a dologra, amitől irtóztunk anno. Felülírjuk a saját ellenérzésünket, és a jó viszony vagy a békesség fenntartása érdekében legyártjuk mi is (ugyanazt) az alibit. A probléma fontosságát megfelezzük magunkban, vagy belátón azt gondoljuk, jobb is, hogy így alakultak a dolgok. Szigorú diktátorból átvedlünk csendesebb asszisztenssé – végül is még ha a cinkosság az elveinkbe kerül is, és lassan eszköztelenné váltunk, legalább vannak barátaink.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés