free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Mindennapos idegbajok

Fiáth Tita         Címkék: bosszúság, idegbaj, lélek, pszichológia, stressz 2 hozzászólás

Vajon van-e bármilyen haszna annak, ha megosztjuk másokkal a szánalmasnak tűnő, piszlicsáré ügyeinket? Rajtunk múlik ugyanis, miként éljük meg a dolgokat.

Már messziről vicsorít a BKV-ellenőr. Tudja, hogy kézi hímzésű bőrtok öleli körül az éves bérleted, mégis mindahányszor lelkesen nyakonszuszog, ha sikerül rábírnia a könyékig turkálásra a feneketlen zsákban. És ez még csak a kora reggel. A metrón szerencsétlenségedre ismét egy dörgölőzős perverz mellé sodor a népakarat, a melóhelyen nem ismeri fel a beléptető rendszer a mágneskártyád, a főnöködet pedig úgy lekapták a tíz körméről a reggeli értekezleten, hogy egész nap csesztet azért, amiért tegnap még halántéktól-halántékig glóriát szőtt. Otthon már meg sem lepődsz, amiért romlott tej csordul az életmentésre hivatott kávédba, amiért megint a Barátok közt a legnívósabb tévéműsor, és amiért a hátat mutató hű társ laptopján valami "hot porn" a legutóbb bezárt lapok egyike.

A mindennapos bosszúságainkra látszólag kár is szót vesztegetnünk: mindannyiunk élete tele van hasonlóan idegesítő apróságokkal, amiken jobb nem rágódni! Épp emiatt lepődtem meg, amikor a mellettem álló lány így szólt a barátnőjéhez ma délután a villamoson: "Nem hiszed el, mi történt tegnap! Egy nő elrohant mellettem az aluljáróban, csak hogy a lépcsőkhöz érve egyből meg is álljon előttem. Most mondd meg: ezért kellett megelőznie?" Mi szükség van arra, hogy elmeséljünk valakinek egy ennyire semmitmondó történetet, amely éppen hogy csak átlépte a tudatküszöböt? Másképp fogalmazva: van-e bármiféle haszna annak, hogy ha megosztjuk másokkal az efféle szánalmasnak tűnő, piszlicsáré ügyeinket?



Közelítsünk távolabbról! Köztudomású, hogy a nagy horderejű, traumatikus életesemények meglehetősen káros hatást gyakorolnak a testi-lelki egészségünkre. A lapát a munkahelyen, a szerető után koslató férj leleplezése, szexuális erőszak elszenvedése vagy egy hozzánk közel álló személy halála súlyosan megterhelik a megküzdő kapacitásunkat. Érdekes módon azonban a kutatások azt találták, hogy a figyelemre sem méltatott hétköznapi kis jajveszékek erőteljesebb hatást gyakorolnak a fizikai és pszichés jóllétünkre, mint az Igazi Nagy Gondok. Míg a hatalmas port kavaró eseményeket követően megjelennek ugyan a stressz tünetei, ám idővel túl is lép(het)ünk azokon, addig az apró-cseprő ügyeknél pont fordítva. Rendszerint alig vesszük észre őket, hosszú távon azonban infarktussal, magasvérnyomás-betegséggel, gutaütéssel, gyomorfekéllyel és egyéb jótéteményekkel hálálják meg a rájuk fordított időt. Hogy lehetséges ez?

Ideális esetben alapvetően jól működik a megbirkózásért felelős rendszerünk. Tegyük fel, hogy több év együttjárás után szakítunk a vőlegényünkkel! A fájdalmunkat rendszeresen elsírjuk a jóbarátnő-összejöveteleken; külföldre vitetjük magunkat a nagybátyánkkal; kamaszkorunk nem partiztunk az unokatesóinkkal, de a letargiától való menekülésnek hála, ezer éve át nem élt kalandokban lehet részünk. Ideig-óráig belecsúszhatunk a mértéktelen evésbe, cigizésbe, többnapos ivászatokba, de ha valóban problémacentrikus megküzdési stratégiát választunk, akkor önmagunk tutujgatása mellett igyekszünk szembenézni az adott helyzettel is (például mielőbb új lakásba költözünk, megteremtjük az önálló életünk feltételeit, elemezzük a vakvágányra futott kapcsolatunkat, aztán lassacskán ismét megjelenünk a házasulandók piacán). A lényeg, hogy észleltük a veszteséget – lehet egy szakítást nem észrevenni…? –, és mozgósítottuk az erőtartalékainkat. Akinek lehetett, elmeséltük a bennünket ért gyalázatot, s ezáltal újra és újra megfogalmaztuk magunknak, mi is történt valójában (vagyis rendet raktunk a fejünkben, és tisztáztuk önmagunk előtt, hogy milyen érzelmekkel viseltessünk a helyzet iránt). Megpróbáltuk olyan mértékben igénybe venni a kapcsolati hálónkat, hogy azt érezhessük: noha elhagytak, azért még értékes és fontos emberek vagyunk, hiszen ennyi ismerős tanácsára és bátorítására számíthatunk, ha gáz van. Lehetünk elkeseredettek, sőt, szorongóak/depressziósak is, ám az érzelmek megfelelő kezelésének hála, ezek a kínzó állapotok az idővel enyhülnek, és pozitívabb hangulatoknak adják át a helyüket.



Ezzel ellentétben a mindennapos bosszúságok mellett sokszor anélkül siklunk el, hogy valójában észrevennénk: itt bizony sérült az önbecsülés. Meg lettünk bántva, alázva, és belénk rúgtak anélkül, hogy reagálhattunk volna, hiszen az "élet megy tovább". Csakhogy: annak ellenére, hogy igyekszünk tovább haladni a nekünk rendelt ösvényen, a szervezetünk bizony könnyedén kiakad. A semmi kis ügyek képesek megemelni a szívritmust, a vérnyomást, afféle "készenléti állapotot" hozva így létre. Mivel azonban vad ámokfutásban vagyunk a mindennapok során, igyekszünk nem balhézni, vagy nem megállni, hanem húzzuk az igát tovább, rendíthetetlenül. Ami azzal jár, hogy nem tálaljuk fel a banálisnak tűnő problémáinkat senkinek, nem kérünk segítséget, nem élvezünk támogatást. Maximum több nass meg cigi fogy, de ugyan ki szeretne ilyesmikkel terhelni bárkit? A fel nem ismert és meg nem osztott feszültség voltaképp állandó riadókészültségben tartja a szervezetet – különösen azokét, akik hajlamosak egyébként is negatívan értékelni a velük történteket (például megelőznek a mozgólépcsőn, és azonnal bevillan: "Lám, én mindenhol ilyen lúzer vagyok. Soha semmi sem fog nekem sikerülni ebben a létformában!").



A megoldás persze nem az, hogy igyekezzünk a hosszú élet reményében ezentúl minél több, igazán traumatikus helyzetet begyűjteni. Ahogy az sem, hogy elviselhetetlen fecsegőkké váljunk, akik minden villamoson történt oldalba lökést azonnal "megesemeseznek" a szerelmüknek. Azonban nem árt résen lenni: bosszúság abból lesz, amin, ha villanásnyi ideig is, de bosszankodunk. Rajtunk múlik, hogy miként éljük meg a dolgokat – még akkor is, ha a feszkóként értékelt látszólagos hülyeségeket igyekszünk a következő pillanatban rögvest elfelejteni. Ennél jóval célszerűbb kevésbé felspannolva vagy kiélezve belépni a helyzetekbe – mondjuk egy várhatóan feszült hangulatú munkaebédet megelőzően –, vagy ha már feldühítettük magunkat, akkor nem letagadni, hanem kezelni a haragot. Ahogy a szívünk – az omegazsírsavak mellett – ezt is megkívánja!



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés