free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Kétévesek dackorszaka

pszichologus@borsa.hu         Címkék: gyereknevelés, probléma, pszichológus, szakértő, tanács 3 hozzászólás

A Borsa pszichológusa nem mondja meg a frankót, nem adja meg a tuti receptet a gondjainkra. Viszont segít új szempontokat találni problémáink megoldásához.

pszichológus

Ajánló

BúvárKund Pszichológusként nem feladatom megmondani a frankót. Arra vállalkozhatom csupán, hogy segítek olyan új szempontokat találni, amelyek felől nézve kissé más megvilágításba kerülnek az említett problémák. BúvárKend kizárólag azokra a levelekre válaszol, amelyek egyben publicitást is kapnak az oldalon, ezek szerkesztett formában, név nélkül kerülnek ki az oldalra.

Szia Tita!
 
A kisfiam 23 hónapos. Rengeteget foglalkozunk vele: zenélgetünk, rajzolgatunk, kirándulunk. Ha valamit megtiltunk neki, sokáig azt mondogatja vissza. Például egy sétánál bele akart menni a Dunába, és mondtuk neki, hogy nem szabad. Immár két hónapja hallgatjuk naponta többször, hogy a Dunába nem szabad belemenni; ilyenkor felsorolja az egész családot. Probléma ez, vagy életkori sajátosság?

A másik gondunk a fegyelmezés. Elverni nem akarjuk, néha a pelenkára ment ugyan egy kis "figyelmeztetés", meg a kezére is rácsaptunk, de inkább próbáljuk megbeszélni vele, hogy mit csinál rosszul. Tudjuk, hogy a kiabálás a gyerekkel nem megoldás, de ha a szép szó nem használ, és elverni nem akarjuk, mit tehetünk? Ha rákiabálunk otthon, van, hogy befogja a fülét. Az utcán inkább meg sem hallja, ha rászólunk. Ha valahová nem szabad odamennie, például egy szakadékhoz egy kirándulásnál, vagy az árokba az út szélén, állandóan oda akar menni. Ha erőből odavisszük, vagy beletesszük az árokba, ordítva sír, ha kivesszük, újra csak oda akar menni. Normális ez így? Mit tehetnénk?

Válaszod előre is köszönöm! Péter


Kedves Péter,

amiről beszámolsz, azt a "kétévesek dackorszakaként" ismerik a gyakorló szülők. A fejlődéspszichológusok szerint ebben az életperiódusban próbálja meg a korábban kizárólag a szülőktől függő kisgyermek "bontogatni a szárnyait". A járás, az ügyesebbé válás és a beszéd lehetővé teszik a kétévesek számára, hogy az anyukájuktól-apukájuktól végre függetlenül, szabadon csináljanak meg bizonyos dolgokat. Persze felnőttként tudjuk, hogy mindez illúzió: a huszonpár hónapos babák család nélkül életképtelennek bizonyulnának a meglehetősen bonyolult emberi világban. A kicsik azonban az "Én csinálom!", "Egyedül csinálom!" nonstop hangoztatásával és gyakorlatban való kipróbálásával építik-építgetik az egyelőre törékeny énjüket és autonómiájukat. Szülőként igen megterhelő időszak ez, és borzasztó sok türelmet igényel, merthogy a dacolás és makacskodás az időszak legjellegzetesebb elemei (amit írsz is: ha nem mehet az árokba, nem jó, ha ti viszitek oda, az pláne – mintha a gyerek szándékosan akarna az idegeitekre menni. Pedig nem akar, csak próbálgatja magát/az önállóságát, és nehezen tűri, ha beleszólnak a "mindig-okosabb" felnőttek az ügyeibe).

A következetesség, türelem és empátia a kulcsszavak. Nyugodtan lehet továbbra is közvetíteni a kisfiú felé, hogy mit szabad, és mit nem. Ha ellenszegül, tilos szigorúan büntetni, de mégsem árt jelezni, hogy itt már határokat feszeget. Ha a korszak sikeresen múlik el, akkor a gyerek az énereje biztos tudatában lép át az óvodáskorba, és a továbbiakban nem lesz szüksége arra, hogy örökké meccsezzen a szüleivel, és folyamatosan bizonygassa, hogy ő mint önálló, az anyjától különálló személy igenis létezik (hiszen kipróbálta már magát autonóm személyként, innentől viszont megnyugodhat, és továbbléphet a következő fejlődési feladatok irányába).

A fegyelmezésről: a veréssel nem egyszerűen az a baj, hogy fájdalmat okoz a kisgyereknek, megszégyeníti, és közvetíti felé a szülőknek való kiszolgáltatottsága megalázó tényét. A verés azért rossz, mert azt megmutatja ugyan, hogy mit nem szabad, de azt nem, hogy mit kellene helyette csinálni. A legfontosabb tehát, hogy ha a gyerek olyasmit művel, amit elítélünk/tiltunk, akkor azonnal szóljunk rá, állítsuk le a tevékenységét, de egyben kínáljunk számára alternatívát is. Nem elég, ha megmutatjuk például, hogy nem szabad a méregdrága IKEA-kanapéra firkálni – azt is elő kell vezetnünk, hogy milyen élvezetes egy többméteres zsírpapírt összefestékezni, aminek minden családtag borzasztóan örül, és amiért nagyon meg is lehet dicsérni a gyereket. Persze a kétévesek esetében sok agyi funkció még fejlődésben van. A memóriába például pont úgy vésik be a tilalmakat, hogy többször elmondogatják váltakozva a szabályokat – úgy, ahogy írod is: például különböző családtagok neveit felhasználva –; és lássuk be, jóval kényelmesebb betartani az értelmetlennek tetsző előírásokat, ha azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a szeretteink is ugyanezt csinálják. Mi, felnőttek ugyanígy vagyunk ezzel, lásd a nemszeretem-munkákat vagy az adófizetést). Vigasztalásul: mivel a megértési és beszédfunkciók is rohamosan fejlődnek, a szép szó rövidesen egyre inkább célba ér!

A leveled alapján úgy gondolom, hogy 23 hónapos korban a legegészségesebb kisgyerekek viselkednek a fiadhoz hasonlóképpen, aggodalomra tehát semmi ok! De amint írtam is, türelemre annál nagyobb szükség volna ahhoz, hogy a dackorszak sikeresen záródhasson le, és ne maradjon vissza a sérült önérvényesítési szándék miatt egy élethosszig fennmaradó, ostoba, rugalmatlan makacsság (ami kétévesen igazán bájos, harminckét évesen viszont roppantul idegesítő).

Kitartást és sok sikert kívánok, üdvözlettel: Fiáth Tita



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés