free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

A gátlásainktól és a józan észtől is elköszönünk

-PészM-         Címkék: alkohol, berúgás, főnök, gátlás, munka 0 hozzászólás

Ittasan elfecsegni az összes munkahelyi titkot, vagy magát a nagyfőnököt kiosztani nem szép dolog. És ritkán ússzuk meg következmények nélkül az őszinteségünket.

A nyár elstartolása óta sűrűbben élünk társasági életet, a kerthelyiségek kapui nyitva állnak, és a szabadtéri dajdajok alatt néha bizony több pohárkával csúszik le a kelleténél. Ez persze önmagában még nem probléma (nem is diadal), viszont a következmények málháját is cipelni kell valakinek, és ami azt illeti, a minősíthetetlen viselkedésre nem mindig akad elfogadható igazolás. Mi ezúttal a borzalmaknak azt a fejezetét tárgyaljuk, amikor a negyedik rövid után megeredt nyelvvel a munkahelyi titkokat vagy a főnökünk/kollégáink iránt érzett mélységes ellenszenvünket tárjuk a köz elé – esetleg egyenesen az illetékesek arcába. Előre is bocsátjuk: hiába, hogy közös, mindenki életében kipipált tapasztalatokról értekezünk, a szégyen sajnos minden esetben egyéni, és a súlya egyes-egyedül a felelőtlen bűnös vállát nyomja.



Ilyen, amikor a melóhelyi írásos szabályzatot felrúgva hétpecsétes titkokat kezdünk világgá kiáltani, akár bosszúból, akár mert őszintén kikívánkoznak belőlünk a súlyosabbnál súlyosabb, fű alatti sztorik, és boldog-boldogtalannal megvitatjuk, micsoda borzalmak részesei vagyunk nap mint nap. A felesek jól dolgoznak, haverunk az egész világ. Ezt még akár meg is lehetne úszni, de persze minden ilyen szituáció pofán vág másnap egy mobillal rögzített videofelvétel vagy valamilyen más képi/írásos nyom formájában, legrosszabb esetben a youtube-on landol rögvest a szégyenünk, és akkor kezd igazán szorulni a hurok. Mitévők?



Vagy meggyónjuk az első adandó alkalommal odabent, hogy miféle bakot lőttünk, és egyből kirúgnak, vagy megelőzve a bajt már felmondólevéllel érkezünk a big boss irodájába, vagy (és tán ez a leggyakoribb) a jó szerencsénkben bízunk, hátha nem szimatolja meg senki, hogy a céges titkoknak finoman szólva is lába kélt. Ez utóbbi meglehetősen rizikós, de tán nem ér annyi ősz hajszálat, hogy hónapokig ezért lapítsunk, és szinte megváltásként várjuk a lebukást. Ha már elfecsegtük a hivatali csúfságokat, első körben a kollégáinkat környékezzük meg – azaz lessük minden összekacsintásukat, tudhatnak-e valamiről. Ha nincs susmus, rövid ideig biztonságban vagyunk, és tán nyerünk annyi laufot, hogy az összes nyomot eltüntessük. Ha ez így se, úgy se jöhet össze, vagy legyen annyi bőr a képünkön, hogy lapítunk, vagy menjünk elébe, és valljunk színt. Csak ne járjunk olyan csúful, hogy mondjuk két hónap múlva az előléptetésünk előestéjén kelljen megszégyenülni. Amúgy pedig imádkozzunk sokat és serényen, esedezzünk a föntiek irgalmáért – ennél okosabbat mi sem mondhatunk.



Ennél némileg komplikáltabb, amikor ittasan magát a nagyfőnököt környékezzük meg, és sikerül annyira vadállattá aljasodni, hogy "egyszer élünk" alapon minden sérelem kendőzetlen őszinteséggel hagyja el a szánkat. Mert ha már belekezd az ember a csapatépítőn a nagymonológjába, akkor jöjjön ki egy szuszra a panasz – de akkor már egy füst alatt a többi sunyi kollégát is elintézzük, mindenkiről elmondjuk, mekkora tétlen, pöffeszkedő senkiházi, és a legfájdalmasabb sztorikról is számot adunk. Fröcsögés közben valahogy nem tűnik irreálisnak az egész jelenet, hogy élet és halál urával (a kretén főnökünkkel) torzsalkodunk, és olyan hévvel szitkozódunk, hogy a józanabb kollégák még a környékről is felszívódnak, mert már fültanúként sem kíván senki asszisztálni a rémes színdarabhoz.

Szóval jól berúgtunk, felnyomtunk mindenkit, a főnökünknek gyakorlatilag az arcára olvastuk a saját alkalmatlanságát, és ott, akkor mi voltunk az élet császárai – éreztük, amint pihekönnyű lesz a lélek. Egészen a másnapi pillanyitásig. Mert akkor pengéért vagy kötélért nyúlnánk már legszívesebben, tükörbe nézni se merünk, és a legkevésbé sem tűnik valószerűnek, hogy az ebben az életben még besétáljunk a munkahelyünkre, amiről magunk is már csak múlt időben morfondírozunk. Nézzük a telefonunkat, sehol egy SMS, azonnal e-mail után kajtatunk – semmi. Aztán szűkölve bekúszunk a munkahelyre, de csodák csodájára nem hívatnak be, nincs boríték az asztalunkon, a benti postafiókunk is csak spamekkel van tele. Gyanús.    
    


És akkor beviharzik a nagyfőnök, hűvösen legyint, munkához lát, és megy minden a régiben. Soha nyomorultabb érzést. Nincs hangos számonkérés, nincs fegyelmi, nincs nagyjelenet, semmi sincs. Egyfelől arra gondolunk, dörzsölt róka ez, tudván tudja, hogy ezzel aláz meg a legjobban, hiszen a legrosszabbra számítunk, és még sokáig úgy érezzük majd, bármelyik nap kipenderíthetnek – büntinek ez bőven megteszi. Másfelől pedig – talán könnyebb ezt gondolni – rá sem vetett jó fényt a "ráolvasás", részint mert igazunk volt, részint mert hagyta kibontakozni, sőt elfajulni a vitát. Ha most kipenderítene, az ő ereje is meginogna tán. Mindegy: lapítunk, és huszadjára is megfogadjuk, hogy nem iszunk többé – de kollégákkal legalábbis soha.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés