free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Identitás kialakítása a függőségek hálójában

Fiáth Tita         Címkék: fejlődés, identitás, kapcsolat, lélek, szerelem 0 hozzászólás

A kábítószerezés, az italozás vagy akár a kontrollvesztett vásárlás érzelmi problémákat takarnak. A szerelem segíthet, de először magunkra kell rátalálnunk.

"Leszoknék a speedezésről, meg erről az egész "egyik buliból kiszakadok, a másik afterpartira beesek" életformáról, ha lenne mellettem egy normális nő!"; "Tudom, hogy befejezném végre az egyetemet, ha olyan párkapcsolatban élnék, ami biztonságot jelentene!"; "Azt hiszem, nem szeret már, de ha elhagy, én olyan komolyan visszaszokok a piára, hogy belehalok!" – pszichológusként, de gyakorló jóbarátokként is nap mint nap beleütközhetünk hasonló kijelentésekbe. Függőségek hálója, elveszettség, érzelmi zsarolás és ismét egy tyúk-tojás probléma: ha változtatni akarunk valamilyen kedvezőtlen tulajdonságunkon vagy szokásunkon, előbb jöjjön-e a megváltó párkapcsolat, vagy erőlködjünk egymagunk?



A detoxikációs fázison vagyis a "biológiai tisztuláson", a kőkemény elvonáson túlesett anyagosokat nem véletlenül különítik el a másik nemtől a rehabokon. A kábítószer-használat, a masszív italozás, a szerencsejátékozás, de időnként a kontrollvesztett vásárlás vagy zabálás is alapvetően érzelmi problémákat takarnak. A függők és a halogatók többségének a leválással és az "önmagaként létezéssel" gyűlik meg a baja. Nézzük meg az egészet egy kicsit távolabbról! A születésünk után szerencsés esetben az édesanyánkkal szoros szimbiózisban fejlődünk: szinte egyek vagyunk vele, pláne akkor, ha érzékenyen reagál a szükségleteinkre, és szeretettel fordul felénk. Életünk legklasszabb időszaka ez – egy darabig. Az egészséges fejlődés menete szerint ugyanis elérkezik az idő, amikor a kisgyerek kiválik az anya-baba masszából, és autonóm személyként próbál boldogulni. Ez a közelítés-távolítás harcok terepe: a gyerek egyrészt messze kerülne, leszakadna az anyjáról, kipróbálná, hogy mire képes önállóan, ugyanakkor meg is ijed a hirtelen jött szabadságtól, a lehetőségektől, a felelősségtől és a saját, korlátozott képességeitől. Talán láttunk már balhézó kétévest, akinek semmi sem elég jó: ha nem gyalogolhat fel a tizedik emeletre, az a baj, ha ölbe veszik, hisztizik, de ha belefáradt a caplatásba, és az anyjáért sír, felemelve sem nyugszik meg. Kínozza a kudarc.



Óvodáskorra többnyire elmúlik a válság, helyrebillen az egyensúly. A gyerekek egyre több mindent képesek önállóan elvégezni, ugyanakkor nagyban támaszkodnak a szüleikre is (akik akkor követnek el nagy hibát, ha a majomszeretettől fátyolos tekintettel nyesegetik a gyerek kibontakozási törekvéseit, magyarán kényeztetik). Ugorhatunk a serdülőkorba: újabb, ezúttal a korábbinál konkrétabb tétekkel játszott leválási konfliktus zajlik. Látszólag piszlicsáré ügyek: lehet-e takonyzöld haja a fiamnak, mi van, ha a liberálisokra szavaz, miközben én igyekeztem hazafivá nevelni, elköltözhet-e otthonról, ha már felvették az egyetemre és így tovább. Ami első blikkre szubkulturális csatározásnak, az emósság vagy a metálosság örökérvényéért folyó küzdelemnek tűnik, az valójában az identitás szabad megválasztásáért és kialakításáért vívott harc. A "Ki vagyok én?" kérdésre bizony nem kínálják tálcán a választ. Ahhoz, hogy átvergődjünk a vizsgán, ismét el kell távolodnunk a szüleinktől – annak érdekében, hogy ne vegyük át kritikátlanul az ő válaszaikat az életbevágóan fontos kérdésekre, hanem megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek mellé őszintén odatehetjük magunkat –, majd később, a fiatal felnőttkorban vissza is kell találnunk hozzájuk. Tőlük különböző, érett, felnőtt személyekként. Partnerekként – akik azért örökre a gyerekeik maradnak.



Az identitás kialakításának, az álarcok próbálgatásának, és végül az érvényesnek, a sajátnak érzett képmásaink/szerepeink megszilárdításának a korszaka tehát elsősorban a kamaszkor. A tizenéves kori szerelmi kapcsolataink jellegzetessége is sokszor az, hogy a saját arcunkat keressük a másikban – vagyis a társunkra való odafigyelés helyett egyelőre fontosabb a törékeny énünk megszilárdítása, az önigazolás, a magunkról szóló pozitív visszajelzések begyűjtése. A huszonéves kor feladata lesz később az olyan, elsősorban az intimitásra épülő kapcsolatok kialakítása, ahol már két, érett identitással rendelkező ember találkozik, akik nem afféle kiegészítőket, mankókat és egyéb "személyiség-protéziseket" keresnek a másikban. És akkor vissza is kanyarodhatunk végre a rehabok és a szerelem szövevényes, messzire mutató kérdésköréhez!

Az idézett pszichológiai elméletekből következik, hogy amíg nincs legalább nagy vonalakban kialakított identitásunk, amíg a személyiségünk leginkább egy nagyon lágy tojás állagához hasonlítható, amely bármilyen gyenge külső behatásra is képes deformálódni, addig képtelenek vagyunk mindkét fél számára kielégítő kapcsolatok létrehozására. Persze ezt a páciensek többsége szívesen kiforgatja, érzéketlennek, az elsöprő szenvedélyt nem ismerőnek, "kockának" titulálva a terapeutát. Hogyhogy nem érti meg, hogy ahhoz, hogy bármiféle értelmet lásson az életben, egyszerűen kell valaki, akihez ragaszkodhat? Erre viszont azt szoktam mondani, hogy ahhoz, hogy valaki kötődni tudjon – nos, ahhoz először jelen kell lennie annak a valakinek. Egy kontúrokkal és nagyjából stabil énhatárokkal rendelkező Valakinek. Ha ő még nincs készen, és jön a másik, akkor olyan amorf massza képződhet a szerelmespárból, ami némiképp emlékeztet az anya-baba szimbiózisra az élet kezdetén, persze huszonévekkel később. És ahogy egy idő után a kisgyerek is elkezd kikacsingatni az alaktalan párosból, úgy hosszú távon senkinek sem jó, ha önmagát elveszítve vagy soha meg sem találva vergődik egy kapcsolatban. Ilyenkor kezdődnek a függetlenségi játszmák, elszalad, kinyomja a mobilt, a másik utána, összevágja magát, átöleli, sírnak, ígérgetnek, aztán valamelyik újból eltűnik egy fél napra.



A szerelem hatalmas támogatást jelenthet, sőt, akár arról is meggyőzhető vagyok, hogy a legértelmesebb esemény egész életünkben, ami képes némi jelentést sugározni a többi dolgainkra is. De nem pipálhatjuk ki némi romantikázással az önmagunkká válás izzasztó feladatát. Igazán szerelmesnek lenni, és egy mindkét fél számára kielégítő kapcsolatban létezni, ahogy mondottam volt, csak Valakik képesek. Valakik hiányában pedig csupán a gabalyodás van, például a drogokból kikeveredés és a társfüggőségbe betekeredés formájában. Nagyjából emiatt nincs csajozás/pasizás az első időszakban a rehabokon.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés