free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

A dermesztő női csend

HT2         Címkék: hímtag, kapcsolat, lélek, nők, vita 6 hozzászólás

Hímtag kettő a nők legjobb vitaeszközéről: a hallgatásról. Természetesen gyűlöli, de azt ő is elismeri, hogy hatásos - és az ellenfél sem büszkélkedhet dicsőbb arzenállal.

Újabban egyáltalán nem hiszek az emberek megváltoztathatóságában, de ha ez így túl sarkos kijelentés (mert az), akkor szívesen átfogalmazom. Voilá: úgy vagyok vele, hogy egyszerűbb elfogadni mindenkit úgy, ahogy van, a reménytelen eseteket meg hagyni a francba, mint erőlködni. Hogy ez struccpolitika, lustaság, megkeseredettség, "pesszimista realizmus" vagy bármi más, azt én nem tudom, de nem is érdekel (tehát lustaság), ráadásul nyilván el is fog múlni, mert az ideológiák szavatossági ideje közismerten korlátozott. Ettől viszont még az biztos, hogy sokért nem adnám, ha egy tipikus női tulajdonságot ki tudnék irtani úgy en bloc a világból. Az a bizonyos vita közbeni jelentőségteljes csend az, amit a Romana füzetekben úgy jellemeznének, hogy "jéghideg" és "metsző".

Én inkább csak annyit tudnék mondani róla, hogy utánozhatatlan. Jelzem: semmi csodálat, sem rajongás nincs bennem, amikor ezt írom, épp ellenkezőleg. Egyébként nyilvánvalóan pont azért tud annyira kiborítani – tudomásom szerint – minden férfit, mert utánozhatatlan, magyarul egyszerűen irigyeljük, mert mi képtelenek vagyunk rá, nektek meg úgy ösztönből jön, mint a köhögés, vagy tudom is én. El nem tudom mondani, hogy én például hányszor próbáltam csenddel felelni erre a vérprofi csendre, és hányszor próbáltam csak úgy, mindentől függetlenül is alkalmazni vitahelyzetekben, de hát mindig az lett a vége, hogy kinyitottam a számat. Aki pedig ilyenkor kinyitja a száját, az ugye veszít, mert, ne is próbáljuk szépíteni, kemény meccsről van szó minden hasonló esetben.



Vicces amúgy, hogy az a fél játssza ezt a hallgatósdit, akinek az Atkinson-könyv bölcselete szerint tízszer vagy hányszor nagyobb a napi beszédigénye, mint az áldozaté (ha nem az Atkinsonban van, bocs, akkor a Giddens az, vagy valamelyik másik családtag), és az az áldozat érzi úgy, hogy bővített körmondatokból álló monológ formájában kell kifejtenie a tények állását, aki egyébként délután már csak az újságot olvassa, és kizárólag fejmozdulatokkal kommunikál. Nagyon szeretném tudni, mégis hogyan sikerül ez, de tartok tőle, hogy nem fogja senki megmagyarázni, mert az esti órákban én se szeretem már kinyitni a számat, szívesen lapozgatok napilapokat és magazinokat is, és mégsem tudom megmondani, miért csinálok minden egyes alkalommal hülyét magamból, amikor nekem vágja be valaki a szilenciumot.

Azt viszont szeretném tudni, hogy mégis mi a célja, mert így kívülről szemlélve baromira nem konstruktív megoldás ám. Ha hirtelen kellene mondanom valamit, valószínűleg azt feltételezném, hogy bűntudatot akar ébreszteni a férfiban, de most mondja már nekem bárki, hogy az diadal vagy elégtétel, amikor kisvártatva beindul a hatására az egyébként egyre ingerültebb és nyilvánvalóan a szó legvisszataszítóbb értelmében funkcionális bocsánatkéregetés, mert szerintem egyáltalán nem az. Másrészt meg ugye foganatja sincs általában az ilyen könyörgésnek és kanosszázásnak, mert hiába esdekel a férfi, marad a nagy büdös kuss, úgyhogy ezt a verziót szerintem kihúzhatjuk. Akkor viszont van rögtön még egy megfejtés, amit az eredményből lehet visszafejteni: egyszerű, alattomos ingerlésről van szó, "legyen még vörösebb az a hülye feje, durranjon is szét, ha kérhetem" alapon. Ez már hihetőbb, de olyan nővel meg soha nem találkoztam, aki szereti a toporzékoló férfiakat (de szép is lenne), úgyhogy én ezt a verziót is ejteném.



Nem is folytatom, mert egyrészt kielégítő választ saját vázlat készítése nélkül is kaphatok, másrészt meg szerintem úgyse kapok erre a kérdésre sem (ahogy eddig sem kaptam), mégpedig éppen azért, amit kicsit feljebb írtam: mert ez ösztönből jön. Ilyen minőségében pedig – bármennyire is utálom – bocsánatos bűn, mert ugyanúgy kontrollálhatatlan, mint az, hogy egy tisztességes férfi összefüggéstelenül üvöltözve vitatkozik és sérteget. Épp a múltkor esett szó erről itt mifelénk: a vitastílusaink szenzációsan harmonikusan kiegészítik egymást, mert tökéletesen súrlódásmentesen elmennek egymás mellett.

A férfi hajlamos végletesen sértő lenni, mert ő a saját maga felé irányuló sértéseket sem írja fel korommal a kéménybe, hamar felejt és hamar megbocsát (lehet mondani, hogy csak azért, mert hamar túl akar lenni rajta, ez nem változtat semmit a dolgon). A nő viszont mindent raktároz, évek múltán is elő tud rántani a tarsolyából olyan részleteket, amikre a férfi már nem is emlékszik, úgyhogy nyilván nem akarja szaporítani a rossz emlékei számát, hát inkább begubózik. Atkinson és barátai – ha már egyszer előkerültek – persze lehet, hogy máshogy magyaráznák ezt, de a lényegen ez nem változtat: két összeegyeztethetetlen harcmodor megy szembe egymással. Rövidebben: ugyanolyan hülyék vagyunk, csak másképp. Azért ha be tudjátok bizonyítani, hogy mégis ti vagytok az okosabbak, ne habozzatok.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés