free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Szándékosan bosszant és parancsol a négyéves gyerek

pszichologus@borsa.hu         Címkék: gyereknevelés, lélek, probléma, pszichológus, szakértő 0 hozzászólás

A Borsa pszichológusa nem mondja meg a frankót, nem adja meg a tuti receptet a gondjainkra. Viszont segít új szempontokat találni problémáink megoldásához.

pszichológus

Ajánló

BúvárKund Pszichológusként nem feladatom megmondani a frankót. Arra vállalkozhatom csupán, hogy segítek olyan új szempontokat találni, amelyek felől nézve kissé más megvilágításba kerülnek az említett problémák. BúvárKend kizárólag azokra a levelekre válaszol, amelyek egyben publicitást is kapnak az oldalon, ezek szerkesztett formában, név nélkül kerülnek ki az oldalra.

Kedves Pszichológusnő!
 
A segítséged szeretném kérni négyéves kisfiam nevelésével kapcsolatban. A dolog gondolom már a kétéves kor körüli dackorszak idején el lett rontva, ahogy egy leveledből kiolvasom. Nálunk a dackorszak kb. másfél éves kor körül kezdődött, a kistesó születésével – 22 hónaposan – tovább fokozódott, egy kicsit az ovi idejére (háromévesen, szeptembertől májusig) alább hagyott, majd most (négyévesen, oviszünetben) ismét kezdődik elölről. Mivel itthon vagyok a kisebbik fiunkkal (ő most lett kétéves májusban), és az oviban a nagyobb újra kiscsoportos lesz (nem tudom az okát, az óvónő a nyári születéssel és a túlzsúfoltsággal indokolta), úgy gondoltam jobb lesz, ha itthon vagyunk a nyáron hármasban. Tehát ellennénk itthon, ha nem abból állna a napom, hogy hol az egyiket fegyelmezem, hol a másikat. A kicsinél még értem a dackorszakot. Tudom az okát, próbálom is tolerálni, amennyire bírom. A nagy viszont az én meglátásom szerint szándékosan bosszant. Egy példa: ha a kicsire rászólok, hogy "Ne ugrálj a kanapén, mert veszélyes, leeshetsz, kemény a padló, tudod. Gyere, olvassunk!", akkor – jó esetben – ő abbahagyja, de a nagy rögtön folytatja. Ha rászólok, ő hagyja abba és a kicsi folytatja. Nem jön olvasni senki, én meg ki vagyok akadva, hogy mit találhatnék ki.

A másik, amiket szokott csinálni, hogy kiabál velem, ha nem kap meg valamit amit éppen PARANCSOL. A kiabálás oka az, hogy kínomban én is kiabálok rájuk a fentihez hasonló esetek sorozata alkalmával. De a parancsolgatás már szokásává vált. Egyszerűen nem hajlandó kérni. Azt mondja, add ide, vagy tedd meg ezt vagy azt, és kész! Ha nem, mert "Amíg így beszélsz velem, én nem csinálok semmit", még jobban ordít addig, hogy a kicsin már látom, hogy össze van teljesen zavarodva, ezért bár mérgesen és "Ezt most nem érdemled meg, mert így nem beszélhetsz velem!" kíséretében, de mégis odaadom amit akar. Egyszerűen nem tudok rá hatni. Ha bepörög, nem hallja amit kérek, vagy ha ordítok, mert ilyen is van sajnos, akkor meg szinte kinevet. Ha, szégyellem, de ilyen is előfordul, elverem a fenekét, akkor csöndben marad, mint aki megkapta a büntetést, és most már rendben vagyunk, de még csak véletlen sem hajlandó elgondolkodni azon, amit tett. Vagy azon, hogy milyen hangon is beszél velem. Az egész napunk fegyelmezés. Nagyon ritkán tudunk egy jót játszani, talán csak akkor, ha elmegyünk itthonról. De akkor mire hazavergődünk, már nem haladok előre a házimunkával, ezért ezt nem tudom megtenni minden nap.

Bocsánat, ha nagyon zavaros voltam. Remélem, azért valamelyest kihámozható a problémám. Nagyon várom, és előre is köszönöm a választ.

Üdvözlettel: Anita


Kedves Anita,

mintha egy kicsit szigorú lennél magadhoz: már a dackorszakban "el lettek rontva a dolgok" – ugyan már! Manapság, amikor egyre divatosabb mindenért az anyákat felelőssé tenni – és tényleg mindenért a háborúktól a sorozatgyilkosok személyiségprofilján át a kétszáz kilós, extrém elhízásokig –, óriási felelősség nehezedik a nőkre, akik ha nem nyújtják minden pillanatban a Tökéletest, akkor visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen károkat okoznak a gyermekeiknek – így a közvélemény. A magam részéről úgy gondolom, hogy anélkül, hogy az anya is jól érezné magát egy-egy, a gyerekkel közösen töltött program során, nehéz és keserű kenyér a nevelés hosszútávon. Lényeg a lényeg, próbáld meg kevésbé ostorozni magad, és vedd lejjebb egy kicsit a lécet, hogy az Elég Jó Anyáról alkotott képedbe olykor-olykor magad is beleférj.

Rátérve a négyéves kisfiúra: elsőszülöttnek lenni rázós dolog. Gondolj bele: évekig azt hallgatod, hogy "Milyen aranyos ez a kicsi!", aztán pár napra eltűnik anyukád, visszatér egy idegennel, és onnantól Te vagy a "Nagy", a "Már okos", akitől elvárják a türelmet, a fegyelmet és a toleranciát. Nem elég, hogy kiesel az aranykosárból, de egyszerre felnőttként kell viselkedned egy csomó szituban. A gyerekek nehezen tűrik ezt a szerepzavart: egyfelől látják, hogy a kistestvérnek áll a világ, így időnként megpróbálnak visszacsúszni arra a fejlődési állomásra, amelyen maguk már régen túlhaladtak (az imént láttam egy hároméves nagytesót, aki a húga keresztelőjéről hazatérve kikövetelte, hogy ő ülhessen a pólyás helyett a babakocsiban; a fodrászom lányával pedig egész délelőtt pólyásosat játszottunk, noha iskolás, csak hát született egy tündibündi unokahúg a családban…). Másrészről azonban valóban olyan időnként a gyerek, mint egy KGB-tiszt. Mintha azt gondolná magában: "Oké, szóval elvárjátok tőlem, hogy én legyek a Nagyobb. Hát tessék. Akkor én leszek az, aki mostantól mindenkinek parancsol!" Persze ez a viselkedés is "több lábon áll": a háttérben ott húzódik az anya megbüntetésének az igénye, amiért őt a szeretetért való versengés és kuncsorgás megalázó helyzetébe hozta, és sokat foglalkozik egy kis hülyével is. Ott a figyelemfelkeltés és a törődés bármi áron való kiprovokálásának az igénye. És persze ott a határok próbálgatása is: "Addig szemétkedek anyámmal, amíg ki nem akasztom teljesen. Így igyekszem megvizsgálni, hogy mennyire vagyok szerethető. Vajon akkor is szeret, megbocsát, és nem dob el magától, ha totálisan kicsináltam?"

Hogy összefésüljük a kétféle jótanácsomat – egyfelől azt, hogy azért ne hagyd figyelmen kívül a saját jóllétedet sem, másfelől pedig, hogy igyekezz megérteni, miféle bonyodalmak játszódnak le a négyéves "nagyfiúban" –, első lépésben azt mondanám, hogy próbálj minél következetesebb lenni. A nem az nem. Kész. Óbégatás vagy hasmánt végrehajtott vitustánc a konyhakövön: a gyerek előbb-utóbb elfárad. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de fontos, hogy ne a viselkedés felszíni jegyeire reagálj, hanem a mélyebb jelentésre. Ha hisztizik a gyerek, vajon a nyafogást kell-e kiszolgálni, vagy célszerűbb mögé nézni és megfejteni: "Hoppá, üvölt, hogy hadd ugráljon a kanapén, de valójában azt szeretné, hogy foglalkozzak vele. Oké, az ágyon továbbra sem lehet ugrálni, ezt akkor sem engedem meg, ha már a rendőröket hívják a szomszédok. Viszont elmondom neki, hogy holnap csak mi ketten, elmegyünk megnézni a madarakat a téren. A kicsi addig ellesz az apjával egy darabig". Vagyis a következetesség mellett fontos az is, hogy a gyerek ne csak azt tanulja meg, hogy mit nem szabad, és ne kizárólag a visszautasítást érezze, hanem az ilyen helyzetekben kapjon valamilyen alternatívát is. Nem eszünk ebéd előtt csokit, viszont délután lemegyünk a parkolóba, és ott üvöltve ugrálunk öt percig, és jókat röhögünk – mondjuk.

Azt írod, az olvasásért nem lelkesednek. Hm, lehet, hogy még kicsik ehhez, és nem köti le őket a mese (ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy néhány év múlva rekedtre kell beszélned magad, mire kivégzed a hét Harry Pottert). Próbáld megnézni, hogy miféle játékokat játszanak szívesebben, és abba bevonni őket – lehetőleg úgy, hogy bizonyos dolgokat együtt kelljen végrehajtaniuk (az ellenségeskedés ugyanis leginkább úgy szüntethető meg, ha valamilyen közös célért küzdenek az ellenfelek. Mondjuk egy olyan játékot találsz ki, amelyben mindkét gyerek a saját életkorának megfelelő helyzetbe kerül, és a nagyobb is átélheti, mennyire fontos az adott játékban az ő jelenléte). Remélem, sikerülni fog – persze nyilván nem egyfolytában, és nem döccenők, harcok híján: tökéletes család a margarinreklámokon kívül nem sok van –, és minél több örömet fogsz találni a gyerekeiddel együtt töltött időben. Mindehhez kitartást és nagyon sok sikert kívánok!

Üdvözlettel: Fiáth Tita   



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés