free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Fontos a terapeuta-páciens kapcsolat

pszichologus@borsa.hu         Címkék: lélek, probléma, pszichológus, szakértő, terápia 0 hozzászólás

A Borsa pszichológusa nem mondja meg a frankót, nem adja meg a tuti receptet a gondjainkra. Viszont segít új szempontokat találni problémáink megoldásához.

pszichológus

Ajánló

BúvárKund Pszichológusként nem feladatom megmondani a frankót. Arra vállalkozhatom csupán, hogy segítek olyan új szempontokat találni, amelyek felől nézve kissé más megvilágításba kerülnek az említett problémák. BúvárKend kizárólag azokra a levelekre válaszol, amelyek egyben publicitást is kapnak az oldalon, ezek szerkesztett formában, név nélkül kerülnek ki az oldalra.

Kedves Tita!

Végzős pszichológus hallgató vagyok, másfél évet jártam egyéni terápiába, és elkezdtem egy pszichodráma csoportot is. Úgy érzem, hogy nagyon megszaladt a terápiám: a sok rossz döntés után beteg lettem, és kimaradtam az életből. Eljutottam – mint utóbb kiderült számomra – a terápia végső szakaszába... ami talán a konfrontáció lenne, de miután kiadtam a dühöt magamból, visszanyeltem az egészet, és ott tartok, ahonnan elindultam, illetve még rosszabbul vagyok, mert már mögöttem van egy terápia is. Úgy érzem, hogy nem volt őszinte a terápiám, nem tudtam jelezni a terapeutámnak, hogy mi nincs úgy, ahogy ő látja – illetve nyilván én is csak találgatok. Tudom, hogy ez rólam is szól, meg megjelenhettek az indulatáttételek is, aztán végül vége lett a terápiának.

Először a terapeutám azt mondta, hogy nem tud értem felelősséget vállalni, így bekerültem a Tündérhegyre, onnan pedig elküldtek (szerintem félrediagnosztizáltak). Volt bennem ellenállás, de szerettem volna ott maradni, legalább megnézni, hogy mit adhat az a hely. Nem adtak több időt nekem, visszamentem a terapeutámhoz, de úgy érzem, hogy elárult, kiszolgáltatott, és nem tudok benne megbízni. Túlságosan hagytam, hogy átvegye az irányítást, és így rengeteget sérültem. Megengedtem például, hogy behívjuk egy ülésre az anyukámat, holott először nem akartam, és eredetileg ő sem tartotta jó ötletnek, majd a végén rábeszélt. Következetlen volt, olyan, mintha nem tudott volna mit kezdeni velem, és nem érdekelte már, hogy mi lesz. Szerintem már egy jó ideje lemondott rólam.

A világban elvesztettem a hitelem, mert félmunkát végeztem minden kapcsolatomon, és most csak néznek rám az emberek. Nem tettem meg az én részem, és már mindegy, mit csinálok. Most épp egy új terapeutát keresek, de nem tudom, jó-e, mert hiányzik a régi, akivel alapvetően jó volt a kapcsolatom, különben nem jutottunk volna el idáig. Vagy nem, nem tudom…, hiányzik a családom, a barátaim, de úgy érzem, hogy védtelen vagyok, és mindenki azt tesz velem, amit akar. Olyan dolgokra jöttem rá, amikre még ráértem volna, és nem tudom, innen hogy lehet továbblépni.  Nem hittem, hogy ide eljuthat az ember. Főleg úgy, hogy nem tanul meg belőle semmit. Illetve elméletileg igen, tudom, hogy mikor mit kéne tennem, vagy legalábbis sejtem, de nem vagyok benne biztos, ezért nem történik meg, későn reagálok, nem elég intenzíven stb.

Elkezdtem újra építkezni, mert már nem bírtam a semmiben lebegni, meg a környezetem sem bírta, de azt érzem, hogy a lényeg hiányzik. Most újrakezdhetek valamit, de nem tudom, hogy ez megint megtörténik-e, mert ha igen, nem biztos, hogy kibírom. Úgy érzem, hogy életem nagy lehetőségét szalasztottam el, hogy változtassak, és nem tudom, mi tartott vissza: hogy nem érzem a dolgok értékét, vagy hogy félek, hogy akkor mi lesz, ha csak egy lusta dög vagyok. Sok munka volt ebben, és rengeteg pénz is, és most megijedtem magamtól. Csak azt akartam elkerülni, ami most van, nevetségesnek érzem magam, és szégyellem, ami van, de ugyanakkor pontosan tudom, hogy mások is hibáztak velem kapcsolatban, én meg nem tudtam megvédeni magam, nem tudtam szólni, hogy ez nekem nem jó!!! Ez elég paradox, mert ezért járunk terápiába, nem igaz? Sajnos ezen elcsúszik egy élet. Pedig mindent megcsináltam volna, ami ki volt tűzve célul, ha bátorítanak, és mellettem állnak... nem az a terapeuta dolga, bármi van? Ilyenkor mi van a páciens életében? Mi következik: kezdjük újra az egészet? Vagy vissza kell menni, mert ott valamit még rendbe kell rakni? Megtalálom valaha önmagam újra? Vagy semmi sem lesz ugyanaz, le kell mondanom mindenről, amit majdnem elértem?

Üdvözlettel, Ivett


Kedves Ivett,

az az igazság, hogy borzasztóan nehéz úgy válaszolnom, hogy alig írtál konkrétumokat (például olyasmikről, hogy miféle problémáid adódtak a kapcsolataidban, mondjuk az édesanyáddal; hogy milyen tünetekkel kezdtél bele az egyéni terápiába; hogy az önismereten kívül voltak-e konkrét célkitűzéseid; hogy mi mindent tettél meg a kapcsolataidban, mi volt pontosan a "kapcsolati munka", és hogyan maradhatott félbe; hogy miért kerültél a Tündérhegyi pszichoterápiás osztályra, milyen diagnózissal kezeltek, és miért küldtek el; hogy miért lett vége a terápiádnak, mi hangzott el a záráskor, és mit jelent az, hogy "kimaradtál az életből"). Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy nem könnyű így használható, csak rád szabott tanácsot adnom, de "általánosságban" leírom a véleményem.

A terápiában a terapeuta és a páciens közötti illeszkedés alapvető fontosságú (pláne, ha azt a kutatási eredményt is figyelembe vesszük, hogy módszertől függetlenül bizony a terapeuta személyiségjegyei és kommunikációs stílusa bizonyultak a legfontosabb hatótényezőknek a gyógyulás vagy az önismeret folyamatában!). Előfordul, hogy a kliens és a pszichológus között nem jön létre a terápiában nélkülözhetetlen, érzelmi egymásra hangolódás. Természetesen ezzel is lehetne dolgozni: "Vajon miféle érzelmeket ébreszt bennem a terapeuta?"; "Miért látom ennyire hűvösnek/ellenszenvesnek, miért nem tudok megnyílni előtte?" és így tovább. Ideális esetben ezekre a kérdésekre megszületik a KÖZÖS válasz, ami által mélyül az önismeret, de egyben szorosabbá válik a terapeutával kialakított szövetség is – hiszen a kliens felismeri, hogy részben olyan jellemzőket tulajdonított a terapeutának, amelyek másvalakihez tartoznak, illetve olyan érzelmekkel viseltetett iránta, amely érzelmek mondjuk a saját apjának szólnak. Így lényegében megtisztult a kliens-terapeuta viszony, de egy csomó egyéb, problémás emóció is a felszínre került, amelyekkel a továbbiakban lehet dolgozni (például: "Oké, nem a terapeutától félek, hanem az apámtól. De miért is van ez így? És mit tehetnék, hogy megküzdjek ezzel?"). Ideális esetben – írtam, mert sokszor a terapeutával való viszony egyszerűen nem fejlődik odáig, hogy létrejöjjön az az őszinteség, amelynek talaján az egymás iránti érzelmek megoszthatók.

Ekkor két lehetőség adódik. Egyfelől az ember választhat egy új terapeutát (akivel viszont ismét megbeszélheti, hogy hogy érezte magát a korábbi helyzetben. Kézenfekvőek az olyan kérdések a pszichológustól, mint pl. "Ön azt állítja, hogy magára hagyta a korábbi terapeutája, azonban ezt nem volt képes közölni vele. Előfordult az életében korábban, akár gyerekkorában, hogy becsapottnak és elhagyatottnak érezte magát, ugyanakkor ezt nem osztotta meg senkivel? Mi volt az oka annak, hogy sohasem beszélt erről az Önhöz közel álló személyekkel, vagy magával az illetékessel? Vagy esetleg úgy gondolja, hogy aki szereti Önt, annak folyamatosan "topformában" kell Önt látnia, és nem vállalhatja fel a legkisebb gyengeségeit sem?"). A másik lehetőség, hogy bennmaradunk az adott terápiában abban bízva, hogy az elakadásunk épp egy olyan problémára hívja fel a figyelmünket, amellyel még dolgoznunk kellene (legyen az olyasmi, hogy nem merjük kifejezni, ha becsapottnak, elhanyagoltnak érezzük magunkat, vagy nem merünk kritikát mondani, ellenkezni egy nálunk erősebbnek látott tekintélyszeméllyel). Ha így van, akkor épp a terapeuta-páciens kapcsolat lehetne az az ideális kontextus, amelyben az ember kipróbálhatja magát a komoly sérülés kockázata nélkül (hiszen a terapeuta olyan személy, aki megengedi a hibázást; ha nem így észleled a pszichológusodat, akkor ez szintén egy olyan téma, amely megvitatásra szorul annak érdekében, hogy könnyebb legyen a döntés számodra: továbblépsz, vagy maradsz ebben a kapcsolatban).

Kedves Ivett! Természetesen nem dönthetek helyetted, de a legfontosabb, hogy ne hibáztasd magad azért, amit egyelőre "sikertelenségnek" könyvelsz el. Az önismeret hosszú menetelés, nehéz munka. Ha úgy érzed, hogy még nincs meg benned a kellő stabilitás és teherbíró képesség arra, hogy ennyi mindennel egyszerre nézz szembe, vagy hogy megküzdj azzal, amit a "terapeuta általi lebirkózottságnak" érzékelsz – hogy mindig ő értelmez, és Te nem bírod közölni vele, ha nem értesz egyet –, választhatod a "stratégiai visszavonulás" technikáját is. Azt, hogy egy időre félreteszed a szálak kigubancolását, és egy-két nagyon konkrét, aktuális feladatra koncentrálsz. A múltat, az összefüggések keresését, a nagy felismeréseket pihenteted, amíg újult erőtartalékokkal vághatsz bele az egyébként roppant izgalmas és tanulságos felfedezésekbe. El tudom képzelni, hogy ha az aktuális gondok – anyával való kapcsolat; iskola stb., szigorún "egyesével"! –megoldásához választasz segítőt, akkor elegendő egy konzultáció is, tehát nem feltétlenül szükséges évekig tartó pszichoterápiába fognod.

Ha úgy döntesz, hogy most szeretnéd folytatni, ami elkezdődött, akkor is próbálj időt hagyni magadnak ahhoz, hogy "lélekben is utolérd" az intellektuálisan talán jól megértett összefüggéseket. Nem biztos, hogy elvárhatjuk magunktól, hogy amit "ésszel" felfogtunk, azt azonnal képesek legyünk érzelmileg elfogadni, megélni, valamint cselekvésbe fordítani. Mindez idő, gyakorlás, egyfajta rutin kérdése is. A döntés rajtad áll, de siettetni semmiképp nem érdemes a belső folyamataink érlelődését, kiforrását. Mindehhez kitartást és türelmet kívánok. (Ha esetleg konkrétabban megírnád a kérdéseidet, és a problémáidat, szívesen válaszolok majd azokra is!)

Üdvözlettel: Fiáth Tita



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés