free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Fontos az életminőség fenntartása a távkapcsolatban

Fiáth Tita         Címkék: depresszió, féltékenység, lélek, tanács, távkapcsolat 1 hozzászólás

A távkapcsolatra készülni kell, és ha már megtörtént az elválás, akkor sem kell belefeküdni az önsajnálatba. Használjuk az egyedüllétet testünk-lelkünk ápolására.

Szinte mindannyian átestünk, vagy átesünk majd a távkapcsolatok tűzkeresztségén: bejutunk egy külföldi egyetemre, a barátunkat Zala megyébe delegálják bankfiókvezetőnek, összeházasodunk valakivel, akire minden évben egy-két hónapra igényt tart a tanyán élő nagycsalád. A statisztikák szerint ugyan az egymástól elválasztott szerelmesek körében jóval magasabb a depressziósok aránya, mint a normál népességben, azért hasonló cipőben se csüggedjünk! A távkapcsolatokban élők közösségi oldalain található, hihetetlen happy endekkel végződő sztorikból jó pár évig megélne Hollywood.

"A szüleimet látogattam meg, akik Párizsban dolgoztak akkoriban – meséli egy 32 éves nő. – Egy házibuliban ismertem meg a férjemet kilenc évvel ezelőtt. Moszkvai születésűként jelentkezett az ottani egyetem francia szakára. Alapvetően pesszimista alkat lévén nem sokat vártam a kapcsolattól: egy hónapig nyaraltam anyáméknál, gondoltam, nem baj, ha valaki elszórakoztat, és nem a szüleimmel kell felfedeznem a várost. Mikor visszatértem Pestre, számomra is meglepő volt, hogy mennyire nem találom a helyem. Nem érdekelt semmi, egész nap a postást vártam, lestem a mobilomat, mikor küld már SMS-t, aztán teljesen internetfüggővé váltam. Azt hittem, pár hónap még, és lecseng bennem az egész, de ahogy egyre befelé fordulóbb és közönyösebb lettem a magyarországi életemmel kapcsolatban, úgy láttam be lassacskán, hogy nem akarok itt maradni nélküle. Írtam a szüleimnek, hogy befejezném a tanulmányaimat, és Párizsba mennék dolgozni. Teljesen elmebetegnek tartottak, hiszen már csak három szemeszterem maradt a diplomáig, de hajthatatlan voltam. És nem bántam meg a döntést: a mai napig imádjuk egymást, kint elvégeztem egy főiskolát, most pedig azon gondolkozunk, hogy kiköltözzünk-e Oroszországba, ahonnan egész jó munkaajánlatokat kapott."



A szomorkodás, elkeseredettség, elhagyottság és egyedüllét érzései a leggyakrabban átélt érzelmek a távkapcsolatokban – derül ki egy amerikai felmérésből. Érdekes módon mindennek a magányhoz kevés köze van. Amikor magányosnak érezzük magunkat, akkor lényegében a társas elfogadottságunk általunk elvárt/ideálisnak tartott, illetve ténylegesen megvalósult formái közötti különbségtől szenvedünk (ebben az értelemben viszont magányosnak érezhetjük magunkat egy otthon ülő férj és három szerető mellett is, ha nincs meg a "szeretettségünk" jóleső érzése, amit remélnénk a viszonyainktól). A társunk hiánya más: ebben az esetben nem általánosságban gyötrődünk attól, hogy senki sem fogad el bennünket, hanem a jóleső "kapcsolatban lét" örömébe vegyül az aktuális helyzettel való elégedetlenség, és a jövőtől való, sokszor egyre intenzívebbé váló félelem.

Az, hogy ki hogyan birkózik meg a partner távollétével, egyrészt a gyerekkori kötődési mintáinkkal hozható összefüggésbe. Aki biztonságos és szerető családban nőtt fel, megtanulhatta, hogy még ha nélküle utaztak is el a szülők két hétre a Balatonra, a fizikai közelség hiányával együtt a szeretet nem szűnt meg. Apu és anyu akkor is tudják, hogy a világon vagy, és rajonganak érted, ha aktuálisan nincsenek itt, hogy ebben megerősítsenek – ez a gondolat él tovább például egy, a párjában maximálisan megbízó lány véleményében: "Miért zaklassam a barátomat minden este azzal, hogy ellenőrizgetem? Lehet, hogy csak hétvégéken tudunk találkozni, de olyan erősen ragaszkodunk egymáshoz, annyi mindent átéltünk már együtt, hogy biztosan tudom, hogy nem dobná oda mindezt egy futó kalandért." Minél kevésbé hiszünk azonban önmagunkban – konkrétan abban, hogy kívánatosak, szerethetőek és elfogadhatóak vagyunk –, annál kínzóbban jelennek meg az automatikus gondolataink arról, hogy a társunk más nőkkel jobban szórakozik, és talán örül is annak, hogy hosszadalmas lelki fröccs nélkül, ilyen simán szabadult meg tőlünk.

Az alaptalan féltékenykedés és gyanúsítgatás kiválóan működik önbeteljesítő jóslatként – vagyis a folytonos szekálás és számon kérés könnyen eredményezheti a viszony végét (hiszen a másik, aki éppolyan egyedül van, mint mi magunk, sérülékenyebb a csábítással, és egy új, nyugodtabbnak és szeretetteljesebbnek ígérkező viszony lehetőségével szemben, mikor velünk csak piszkálódás az osztályrésze). Ha meg akarjuk őrizni a kapcsolatunkat, nem árt néhány dologra odafigyelni. Először is pontosan meg kell határoznunk, hogy mennyi ideig tart a távollét, és mit várhatunk a jövőben ("Szívesen élek akár távkapcsolatban is egy fél évig, de szeretném tudni, hogy ha visszatérsz, látsz-e esélyt arra, hogy előbb-utóbb összeköltözzünk"). Érdemes azt is mérlegelni, hogy a jövőbeli együttlét kitől mekkora áldozatokat követel, és miféle lehetőségek nyílnak a kompenzációra ("Befejezem itt a sulit, és utánad költözöm, mert megőrülök nélküled – így viszont nem dolgozhatok kint magyartanárként. Támogatnál abban, hogy átképezzem magam?").



Ha tisztázódtak az elvárások, körvonalazódtak a jövőképek, és megszülettek a kellő kompromisszumok, belevághatunk a távkapcsolatba. Néhány, rutinosaktól származó jótanács a túlélőcsomagba: Használjuk a kommunikáció valamennyi csatornáját az SMS-írástól a skype-on át a webkamerával megbolondított erotikus csevegésig. Tűnjön bármennyire elavultnak a levélírás, ez egyrészt a mi pszichés jóllétünkhöz is hozzájárul – a gondolatok precíz formába öntése terápiás hatású! –, másrészt jóval erősebb közelséget alapoz meg, mint egy-két sablonszó átküldése a telefonon. Hülyén hangozhat, de legyenek közös programjaink: nézzük meg párhuzamosan ugyanazt a filmet a moziban, vagy ugyanazt a tévéshow-t. Kezdjünk el mindketten sportolni, mondjuk futni, és este beszéljük meg az eredményeket, a nehézségeket vagy az aznapi rekorddöntést. A megegyező tapasztalatok biztosítják, hogy ha földrajzilag nem is, de lélekben mégis ugyanahhoz a világhoz tartozzunk (hiszen a viszonyok kiürülésének egyik legfőbb oka, hogy a másik egyre idegenebbül mozog abban a közegben, ahol mi magunk élünk: nem tud jól kérdezni sem, ha nincs beavatva a dolgokba, emiatt még kevesebbet mondunk el, mert idegesít, hogy értetlenkedik. Így viszont lassacskán teljesen elvész a kapcsolat intimitása).

A látogatások gyakoriságának növelését talán mondanom sem kell. Ami fontos lehet, hogy a köztes időkben se éljünk a "Nincs pasim, most úgyis mindegy, hogy nézek ki" taktikával. Attól, hogy nincs mellettünk a Nagy Ő, még igyekezzünk formában tartani magunkat, hogy a ritka találkozásokkor ne féltékenységi drámával, és a kikerekedett pocak takargatásával induljon a felszabadultnak szánt együttlét. Végezetül: használjuk ki az egyedül maradást is. Ha van egy évünk, amit a pasink nélkül töltünk el, koncentráljunk a pozitívumokra! Végre megint lehet vodkafogyasztással egybekötött lábgyantapartit tartani a csajokkal, vagy találkozni azokkal a fiúbarátokkal, akiktől a szerelmünk kiakadt. Nyugodtan abszolválható az angol középfok, és az sem számít, ha egy hétig áll a mosatlan a konyhában. A lényeg nem egyszerűen a túlélés, hanem az életminőségünk és a jóllétünk fenntartása, nehezített pályán is.  



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés