free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

A nő és a telefon közé nem állhat semmi

HT2         Címkék: hímtag, kapcsolat, kommunikáció, nők, telefon 2 hozzászólás

A férfi hallgat, a nő beszél, ergo a férfi nem szereti a telefont, a nő viszont imádja. És ahogy a nő nem érti a néma férfit, a férfi sem érti a telefonáló nőt.

Nagyon óvatos gyerek vagyok, az ajtót is mindig háromszor ellenőrzöm induláskor, hogy be van-e zárva, így elgondolkodtam egy pillanatra azon is, hogy ez esetleg már irreleváns téma így 2009 végén. De a helyzet az, hogy eleve úgy jutott eszembe, hogy telefonáló nő mellett töltöttem el 4, azaz négy órát, azóta pedig direkt figyeltem egy kicsit mindenki másra is körülöttem, és arra kellett jutnom, hogy a téma nagyon is releváns. Sőt, nyugodtan ki merem jelenteni, örök. Amíg lesznek nők, lesz telefon is, és amíg lesz telefon, addig lesznek nők is – amióta pedig van mobiltelefon, a készülék a híres-hírhedt női táska alkotóelemei közt is stabil helyet vívott ki magának, sőt megkockáztatom, hogy le is nyomta az összes limlomot, ami rajta kívül odabent található. Leginkább persze azért, mert igen ritkán tartózkodik odabent: többnyire a nő kezében van.



Vannak persze rengeteget telefonáló férfiak, meg olyan nők is, akiknek égeti a fülét a kagyló, előbbiektől szintúgy falra mászom, mint nőtársaiktól, utóbbiaknak pedig minden tiszteletem, és éljen sokáig a politikai korrektség, de a lényegen ez vajmi keveset változtat: a férfinek a telefon eszköz, a nőnek jóval több. Más szemszögből (a férfiakéból) nézve pedig egyúttal jóval kevesebb is, mert a túlhasználás már egyfajta kihasználásnak tűnik, és éppen emiatt – kár szépíteni – jelentős indulatokat tud szülni az emberben. Minél inkább létszükségletnek látszik, annál nehezebb megérteni, minél többet csörög, minél tovább tartanak a beszélgetések, annál könnyebb a francba kívánni azt a rohadt készüléket, és válogatott halálokat fantáziálni neki a vécén történő lehúzástól a tizedik emeletről való kihajításig.

Hogy miért olyan idegesítő ez? Azért, mert mint azt említettem, nekem a telefon eszköz. Felveszem, elmondom, amit akarok, tömören, lényegre törően, mert a telefon alapvetően arra van, hogy megbeszéljünk rajta valami halaszthatatlant, tehát sietünk a használata közben, vagy arra, hogy egyeztessünk egy élő találkozót, akkor meg ugye megint ott tartunk, hogy kár húzni az időt. Kábé három perc után viszketni is kezdek, ha még nem tettük le. Ezzel szemben a nőket valahogy nyugalommal tölti el, ha felvehetik a kagylót. Órákat tudnék mesélni róla, hogy minden csajomnak és nőismerősömnek megvolt, megvan a telefonáló helye, póza, és az is tény, hogy nem láttam még nőt, aki ne tudna a kagylót a füle meg a válla közé véve beszélni. (Én természetesen képtelen vagyok erre, nem is merem.)



Szedjük ketté a dolgot. Az egyik verzió ugye az, amikor nem velem beszél a nő. Jövök, kérdezni akarok valamit, szövegel, oké, várok egy kicsit. Jövök megint, most már biztos letette, tette a nagy francokat, mondja még mindig. Sebaj, megyek még egy kört, mire visszaérek, már tényleg nem beszél – azzal, akivel az előbb beszélt, mert kapott közben egy másik hívást, vagy ami még rosszabb, ő kezdeményezett, úgyhogy megint szertefoszlottak a reményeim huzamosabb időre. Naná hogy csapkodni, fújtatni kezdek, percenként jelenek meg a színen, jelentőségteljesen csapom be az ajtót, és mindent megteszek, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de mi a jutalom? Eltávolodik a fültől a kagyló egy percre, "tartsd egy kicsit… mi az isten van már, nem látod, hogy telefonálok?" Erre persze érdemben lehetetlen válaszolni, úgyhogy megy tovább ugyanaz, ugyanúgy.

Nem kell szerintem tovább magyarázni ezt, a női telefonálás ebben a minőségében ugyanaz, mint a férfiak meccsnézése és újságolvasása. Rituálé, létszükséglet, amit a másik a büdös életben nem fog elfogadni, mert képtelen megérteni. Én legalábbis ésszel hiába fogom fel, hogy ahogyan nekem szükségem van minimum napi két óra hallgatásra, úgy a nőknek szüksége van a kagylóba kuruttyolásra, mert rövid idő alatt szenzációs kirekesztettség-érzést tud okozni, hogy ezt kell látni és hallani. Itt álljunk is meg rögtön egy szóra: nem jelenti ez azt, hogy ha én vagyok a vonal másik végén, akkor jól érzem magam. (Ez volna ugye a fentebb említett első után a második verzió.) Jártam egyszer régen, még iskolás koromban egy lánnyal, rendes gimnazista kapcsolat volt hétvégi együtt alvásokkal és minden délután esedékes találkozásokkal, de az intenzitás ellenére muszáj volt minden nap, amikor nem egy ágyban aludtunk el, kerek egy órát telefonon beszélgetni. Tartott úgy egy évig a kapcsolat, el lehet képzelni, hogy pár hónap után milyen idegállapotban voltam, amikor a fülemhez illesztettem a kagylót.



Az még csak hagyján, hogy ez még jóval a "hívd ingyen ismerőseidet" korszak előtt volt, és kábé fele-fele arányban hívtuk egymást, úgyhogy a telefonszámla láttán is a hajamat téptem (hát még apámék, akik mindezt fizették) – de hát egyszerűen nem volt miről beszélgetni már öt perc után sem, amikor személyesen is találkoztunk alig pár órával korábban. Neki persze sikerült, csak sajnos semmi olyan nem került szóba, amit én legalább mérsékelten érdemlegesnek neveztem volna, úgyhogy remek perpatvarok melegágya volt minden egyes csevej. Persze ennek nem az lett az eredménye, hogy kevesebbet telefonáltunk, mert telefonálni, azt muszáj volt, valahogy nem lehetett megértetni vele, hogy ennek semmi értelme. Az sem tetszett neki különösebben, amikor évekkel később, csak úgy baráti alapon elmeséltem, hogy egyszer félretettem a kagylót, míg beszélt, elmentem vizelni, komótosan kezet mostam, majd felemeltem a beszélőt, és úgy csatlakoztam vissza a beszélgetésbe, hogy neki semmi nem tűt fel az egészből. Mondjuk szerintem is inkább tragikomikus, semmint vicces a történet.

Volt azóta telefonok szempontjából kifejezetten élhető kapcsolatom is (tovább is tartott), de azért a tapasztalatom még mindig az (csak úgy a mindennapi környezetemet figyelve is), hogy a nő meg a telefon közé többnyire nem állhat semmi. Gravitálnak egymás felé. Ahogy azt már fentebb pedzegettem, nagyon szépen kiegészíti egymást ez a telefonmánia és a férfiak kukasága, a különböző igények teljesen érthetően indukálják a különböző szokásokat, és teljesen érthető az is, hogy miért elviselhetetlen az egyik félnek a másik másmilyensége. Tekintve, hogy korábban követeltem magamnak a hallgatáshoz való jogot, itt most talán megértést kellene tanúsítanom és békejobbot nyújtanom, de mivel a feladatom nem a kalumet tömködése, hanem férfivélemények megfogalmazása, inkább kikérem magamnak az örökös csörgetést és csacsogást, mert tényleg tele van vele a tököm. És ezúton is elátkozom az összes kedvezményes tarifacsomagot, amik csak romlást hoznak erre a világra, és az apokalipszis eljövetelét gyorsítják.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés