free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

5 lemez 2010-ből, amit érdemes hallani

Brabham         Címkék: 2010, ajándék, karácsony, kultúrtripp, lemez 4 hozzászólás

Lehet vele vitatkozni, hogy pont ezek voltak-e a legjobbak, de hogy a csúcsművek közé tartoznak, az biztos. Legalább egyszer hallani, de akár birtokolni is érdemes őket.

A lemezvásárlás ugyan nem nagy divat már 2010-ben, de ettől még összejött idén is jó pár album, amit megéri odatenni a polcra, vagy legalábbis valamilyen formában birtokolni, netán legalább egyszer hallani. Felsorolni szerencsére akár kapásból egy tucatnyit is lehetne, de ennyi helyünk nincs, úgyhogy választottunk ötöt – hogy a legjobbak voltak-e, azzal lehet vitatkozni, de hogy ott voltak a csúcsművek között, az egészen biztos.

Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy

Nagyon sok helyen nyilvánították és fogják is még az év lemezévé nyilvánítani, és ez nem is véletlen. A hiphopban a nagyképűségből sokan csináltak már karriert, az pedig egyértelmű, hogy Kanye West mellénye mindenki másénál nagyobb – épp csak az ehhez illő lemez hiányzott eddig a repertorájából. No, most már az is megvan.


Akad rajta odamondás, királykodás, bombaszt, dráma és melankólia is, kicsit sznob is, kicsit agyas is, meg persze tele van a legkülönbözőbb vendégekkel, és az ősrocktól a soulig mindenféle zenét megidéz, úgyhogy néha überexkluzív partik aláfestésének tűnik, néha pofozkodós, néha meg olyan, mintha A Profi főcímzenéjének rokona lenne. Egyszóval igazi megalomán egotrip a világ egyik legnagyobb egójától, de lélegzetelállítóan van összerakva, és csak slágerekből áll.

Caribou: Swim

Az agyas tánczene nagyon menő dolog volt 2010-ben (is), úgyhogy erről a vonalról ide lehetne válogatni egy csomó lemezt az idei LCD Soundsystemtől az aktuális Hot Chipig, de az épp nemrég Budapesten járt Caribou (azaz Daniel Snaith) albuma mindegyiket kiszorítja, mert sokkal agyatlanabbul agyas, és így a szó szoros értelmében sokkal táncosabb is náluk.


A Swimet nem nagyon kell értelmezni ahhoz, hogy szerethető legyen, elsőre lejön belőle, hogy mire van kitalálva, csak épp valamiért mindig újra berakja az ember, és akkor mindig újra rá is jön, hogy néhány húzós ütemnél meg egy-két fáintos szintizésnél azért jóval több dolog történik ezekben az érdekesen visszhangzó, furcsán puttyogó és különösen csilingelő számokban. Külön ajánlott tömegközlekedéshez, mert szó szerint belassul tőle az ember körül a világ, és az nagy élmény tud lenni.

Joanna Newsom: Have One on Me

Hölgy hárfával – ez akár valami múlt század eleji festménynek a címe is lehetne. Joanna Newsom pedig, aki történetesen egy most 28 éves hölgy hárfával (meg néha zongorával és csembalóval), kicsit olyan is, mint egy százéves festmény, sőt a zenéjében is van valami ódon. Emiatt persze elsőre könnyen tűnik mesterkéltnek, és az sem feltétlenül segíti az elfogadását, hogy a hangja néha Björkre emlékeztet, az új lemeze pedig 3 CD-n terpeszkedik és 2 órán át tart.


A helyzet azonban az, hogy a második nekifutásra mindebből annyi marad, hogy Joanna Newsom nagyon különlegesen és szépen énekel, finom zenét játszik, és valamennyire tényleg a múltban él, de pont ettől elég különleges, és fontos hangsúlyozni: különleges, nem különc. Ahogyan néha a nagyanyánk padlására is visszavágyunk (ha volt neki, ha nem), úgy néha ennek a zenének is meglehet a helye a mindennapjainkban.

Sufjan Stevens: The Age of Adz

Sufjan Stevens a legújabb számítások szerint vagy háromtucat hangszeren játszik, és óránként 3-4 dalos sebességgel képes komponálni úgy, hogy a végeredmény nemcsak hallgatható, de imádnivaló is tud lenni. (Amúgy meg úgy néz ki, mint egy görög szobor, de ez most nem tartozik ide.) Sokoldalúságának megfelelően elég sokféle zenét is produkál, és idei albumán pláne megszaladt a keze, mert az elektronikától a fúvósokon és a vonósokon át a kórusokig van rajta minden.


A végeredmény talán úgy írható le, mintha Tim Burton musicalt készítene, de nem akarna feltétlenül őrültnek és betegnek látszani. Más szóval stílusos, grandiózus, túláradó és jólesően gyerekes – vagy ha nem akarjuk ennyire halmozni a jelzőket, azt is mondhatjuk egyszerűen, hogy (nagyon) szép, (nagyon) színes zene.

Deftones: Diamond Eyes

A Deftonest jobb híján alternatív metálbandának szokás nevezni, mert kifejezetten széplelkűen, az ütős gitárjátékot ábrándos harmóniákkal, az üvöltéseket sóhajtozós, csukladozós dallamokkal keverve játssza a műfajt, amiből bizarr, de roppant vonzó romantika születik. Nagyjából ez mondható el az idei lemezéről is, de ezúttal kevésbé borult és kontrasztos az egész, így jóval hamarabb meg is szerethető, mint általában.


A szokásosnál nyíltabb hangvételnek egyébként szomorú apropója van: az együttes basszusgitárosa egy autóbaleset miatt kómába esett, a többiek pedig félretették a vele készült, kiadásra váró lemezüket, hogy megvárják a felépülését, és megírták helyette a Diamond Eyest egy beugró taggal. Ennek fényében az év egyik legmegindítóbb zenei pillanata a címadó szám refrénje azzal a sorral, hogy „eljön az idő, amikor újra felsorakozunk egymás mellé” – de ettől függetlenül is az.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés