free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Abortusz: magán- vagy közügy?

HT2         Címkék: abortusz, hímtag, társadalom 11 hozzászólás

Hogy magánügy vagy társadalmi kérdés az abortusz, arról az idők végezetéig folyni fog a vita. HT2 is csak magánvéleményt tud mondani, de ezt meg is teszi.

Utamba akadt a minap egy kalendárium, amiben hétről-hétre le van írva, hogyan fejlődik a gyerek a terhesség ideje alatt. Talán az életszemléletemről vagy legalábbis a pillanatnyi hangulatomról árulkodik, talán nem, mindenesetre ahogy olvasgattam, hogy a nem is annyira sokadik héten már képes az ujját szopni, és a többi, a felhőtlen lelkesedés után lassan az abortusz-kérdés felé terelődtek a gondolataim. Nem tudom, miért pont emiatt kezdtem el járatni az agyamat úgy igazán dolgon, amikor láttam korábban mondjuk a Néma sikolyt is, mindenesetre így alakult – ugyanakkor szeretném jelezni már előre, hogy bár az előjelekből esetleg erre lehet következtetni, hegyi beszédet nem fogok tartani.

www.mediamatic.net

Nagyon szeretnék egyébként, de nem megy. Bukowski azt írja a Hollywood című könyvében, hogy "az élet mélysége az egyszerűségében rejlik", és én ezt a gondolatot vagy inkább szemléletmódot nagyon irigylem tőle, meg mindenkitől mástól is, akinek sajátja. Ott van például egy hasonló kérdésekben ókonzervatívnak is nyugodtan nevezhető barátom, aki ezt a témát egyszerűen elrendezi annyival: élet-élet, elvenni gyilkosság, amíg az utcai késelésért börtön jár, addig egy kifejlődőben lévő ember megölésére sincs mentség. Sőt nincs az öngyilkosságra sem, pont. Engem az ilyen szilárd meggyőződés tényleg le tud nyűgözni, de hát egyértelműen azért van ez így, amiért az elérhetetlen nőkért lógatják a férfiak a nyelvüket, és amiért azokat a férfiakat nem hajlandók elengedni a nők, akik bunkók velük, meg amiért a szomszéd fűje mindig zöldebb. Magyarul azért, mert én okleveles kételkedő és problémabonyolító vagyok. Na meg azért, mert az én meggyőződésem ugyebár – ezt elég sokat hangoztatom itt is – az, hogy a lövészárkokban nincsenek ateisták, vagyis hogy megdönthetetlen elvek nem léteznek.

Hogy életről van szó, azt egy percig sem vitatom, és olyanok sem foglalkoztatnak, hogy hányadik héttől van szó életről, mert az első perctől, kész. Ugyanakkor engem egyszer fenyegetett már a veszélye annak, hogy akaratomon kívül apa lehetek, és ez egyfelől pont eggyel több alkalom volt, mint ahányszor az ókonzervatív barátom járt így, másfelől meg pont eggyel több, mint ahányszor akárkinek ilyen dolgok miatt aggódnia kellene az életében, mert – ezt sajnos bizonyára sokan tudják– egyáltalán nem buli így járni. Az én perspektívámat szélesíti ráadásul az is, hogy még nagykorú sem voltam, úgyhogy a gyerek meg az anyja jövője és a saját bőröm épsége miatti aggodalmak mellett még mindenféle szülői és iskolai botrányokról is volt időm fantáziálni. Végül szerencsére a riadalom alaptalannak bizonyult, és ma már az egész csak egy romantikus színezettől sem mentes, majdhogynem kedvesnek mondható emlék, de sem azt nem fogom elfelejteni, hogy én mennyire beszartam, sem azt, ahogy a lány nézett rám, úgyhogy egyben nagy tanulság is nekem ez a sztori.



Élénk a fantáziám, úgyhogy párszor elgondolkoztam rajta az azóta eltelt években, mi lett volna ha. Az A verzió az, hogy az emlék nemhogy nem romantikus volna, de egyenesen bűntudattal párosulna. Hogy a lányban mi játszódott volna le, azt elképzelni sem tudom (nem is szeretném), de az biztos, hogy nézni sem tudnánk egymásra, és jó pár akkori ismerős még mindig ujjal mutogatna ránk, hogy na hát ezeknél volt annak idején az abortusz. Nem szívesen lennék ez az önmagam. A B verzió meg az, hogy lenne egy gyerekem, aki már iskolába járt volna, amikor én befejezem az egyetemet – már ha járhattam volna egyetemre, de ebben mondjuk egyáltalán nem vagyok biztos, mert sokkal valószínűbb, hogy el kellett volna mennem inkább dolgozni, hogy legyen mit enni a "kis családnak". A lánynak dettó ugyanezt kellett volna csinálni, úgyhogy egymást valószínűleg ugyanúgy utálnánk, mint az A verzióban, viszont együtt is lennénk, vagy esetleg nem lennénk, és akkor még több lenne a bonyodalom. A szüleinkkel talán megromlott volna a viszony, barátaink, ki tudja, hogyan lennének. A gyereket mondjuk valószínűleg szeretnénk (habár ki tudja), de hogy a harmonikustól messze lenne az élete, az biztos. Pesszimista vagyok? Lehet. Ez nyilván csak egy lehetséges kimenetel, de vastagon ott van a pakliban. Hallottam olyan párról, akik végigcsinálták ezt, és bár kicsit még idősebbek is voltak, néha olyan sztorikat mesélnek róluk, hogy csak lesek. Egyszerűen nem emberi élet az, amit élnek, úgyhogy nem is lennék a gyerekük.

Közben meg (ritkán, de) láttam, látok párokat, akik az első perctől a legnagyobb gondossággal készülnek a gyerekvállalásra – nem beteges gondossággal, hanem felelősségteljes, sőt örömteli odaadással, egyszóval élvezik az egészet, és ez látszik, látszani fog a gyerekeiken is. Ilyen családnak szívesen lennék a gyereke, és ilyen szülő is szívesen lennék, illetve másmilyen nem is szeretnék lenni. Innen pedig már csak egy lépés, hogy az élethez való jogon túl eltöpreng az ember azon is, hogy milyen élethez van joga egy gyereknek, és minden esetben jog-e ez egyáltalán, vagy néha esetleg kötelesség, amibe belekényszerítik. A baj csak az, hogy ha viszont ezt a gondolatot a túloldalról nézzük, akkor nagyjából valami fekete utópia rémisztő születésszabályozási elveit látjuk. Sőt ha mondjuk a Taigetoszra gondolunk, még az sem biztos, hogy antiutópiáról beszélünk. Határvonalakat húzni amúgy minden szempontból lehetetlen, mert sosem lehet tudni, hogy nem épp egy betegséggel születő vagy nyomorba érkező gyereknek lesz-e éppen boldog élete.

A baj ezzel az egésszel pont az, hogy a kérdés mindig az: mi lett volna, ha. Ha van gyerek, akkor mi lett volna, ha nincs – ha meg nincs, akkor mi lett volna, ha van. Ezekről pedig tudjuk, hogy eldönthetetlen, sőt akármilyen kegyetlen is ezt így kijelenteni, irreleváns kérdések. Magát is fölösleges kínoznia velük az embernek, de persze úgyis fogja, ha elvetette a gyerekét, vagy akarata ellenére megtartotta – másokat viszont szerintem nem is szabad kínozni vele. A magzatelhajtás lehetősége, jól tudjuk, ilyen vagy olyan formában akkor is jelen volt már, amikor még nem a mai értelemben vett szervezett keretek között zajlott. Mondhatni, aki akarta, az úgyis megpróbálta, ha kellett, forró fürdővel, ha kellett, kötőtűvel – és ha valami, akkor szerintem egyedül ez lehet irányadó az abortusz kérdésében: jobb belátásra senkit nem lehet, és nem is kell téríteni. Akit rávisz a kényszer meg a lelkiismerete, hogy megtegye, azon – és a leendő gyerekén – akkor sem fog segíteni egy ellenző, ha van abszolút igazság, és ő képviseli azt. Sőt igazából köze sincs egy idegennek az egészhez, és ebben az ügyben mindenki idegen. A véleménye persze meglehet, de beleszólása nincs. Mivel az egyetlen embert, akinek tényleg joga volna dönteni a kérdésben, azaz magát a magzatot nem lehet megkérdezni, marad az, hogy az életéről azok döntenek, akik felelősek érte. Merthogy egy biztos: ha valaki a kockázatot képes volt vállalni, akkor a felelősséget is magára kell vennie.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés