free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Egyszerűen nem tudunk alkudni

-PészM-         Címkék: alku, alkudozás, fizetés, pénz, vásárlás 2 hozzászólás

Minden alku tárgya. Szerintünk ezt az óvodától kezdve tanítani kéne, és minden mást is, ami ezzel jár. Nekünk például nem megy, és a fél fizetésünk a lúzerségünkre megy rá.

Majdnem mindegy, hogy csokor répáról van szó a piacon, lakásárat kéne lejjebb vagy fizetést feljebb tornázni - mintha a fogunkat húznák. Szokás mondani, hogy mi magyarok amúgy is szemérmesek vagyunk, ha pénzről van szó, de ilyenkor mindig felötlik bennünk, milyen a saját nagyanyánkkal kimenni a kínaira vagy bármelyik piacra, és azon erőlködni órákig, nehogy feltűnjön bárkinek is, hogy együtt vagyunk. Ott nem babra, egyenesen vérre megy a játék. Hagyján, hogy csípőből ugat le vagy röhög ki bárkit, és szemrebbenés nélkül alkudja le a kiszemelt holmit a negyedére, de pillanatok alatt újraárazza a kínálatot, utasítja rendre az eladót, és kap vérszemet, ha gyengeséget szimatol. A három bugyi "ezerkettőér' vicc aranyom, majd hülye leszek, minek nézel te engem, de ha nyolcszázért adsz négyet, akkor nem bánom, vigye a rosseb, elviszem". Ha kinevetik, még hangosabban kineveti őket. És végül egy ezresért öt bugyi kerül a szatyorba, olyanok amilyenek, de ez már a legkevésbé sem fontos. És ha a kislány szépen mosolyog rá, még mellénykét is vesz nála, kettőezer-négy helyett szintén egy ezresért, és örüljenek, hogy egyáltalán szóba állt velük.



Várná az ember, hogy ekkora verbális erőszak, ilyen diadal után ha nem is a kárörvendés, de a győztesek elégedett mosolya üljön ki az arcára, de nem ül ki. Sétálunk tovább, ez az élet rendje gyerekem, úgyis átver mindegyik, ne sajnáld őket. Bele van ez kalkulálva, még jó, hogy nem szégyenlősködik az ember. A szemedet is kilopják, ha hagyod. Eközben minket lehúz a taxis, és nem szólunk, a piaci kofával nem alkuszunk, mert olyan marcona ember, hogy nem merünk, ha albérletet nézünk, csak finoman pendítjük meg a tulajnak, hogy lehetne-e kicsit kevesebb a tarifa, aztán hagyjuk a fenébe, a fizetésünket meg már megemlíteni sem merjük a felettesünknél, mert úgyis tudjuk, hogy elhajt a fenébe, és ajtót mutat - minek gyötörjük magunkat.

Közben meg még is ott savanyodik az elégedetlenség íze, lüktet a saját lúzerségünk odabent, és nem is tudjuk, miért megy ez olyan nyögvenyelősen. Alapból kerüljük a konfrontálódást? Tényleg ennyire belepirulunk a beszédhelyzetbe, ha a megkeresett forintjainkról van szó? Ennyire nagyvonalúak lennénk vagy csak ennyire kényelmesek? Vagy a biztos kudarctól rezelünk be, és inkább kockázatot sem vállalunk? Az idegeink nem bírják a huzavonát? Vagy egyszerűen csak nem nyűgöz le az egyezkedés szépsége (vagy a saját készségeink foghíjasak)? Szinte mindegy, a lényeg, hogy nap mint nap bizonyítványt kapunk a saját alkalmatlanságunkról - ez a világ bizony az alkukról szól, nevezzük néha tárgyalásnak, néha megegyezésnek, de bukásra állunk.



Ezt legbiztosabban onnan tudjuk, hogy folyamatosan monitorozzuk, a körülöttünk élők hogy csinálják, a nagybetűs és öntudatos fogyasztók, akiknek a "korrektség" a szavajárásuk, a "méltányosság" és a "jó üzlet", akik tudják, mi mennyit ér, és azt is, hogy hogyan kell képviselni, hogy ők jól járjanak (adott esetben a másik is, vagy hogy a látszata meglegyen). Tudják, hogy a velük szembeálló is ismeri a játékszabályokat, és hogy mik azok a retorikai fordulatok, amelyekkel illik, sőt kötelező érvelni. A pofátlanság mindig új értelmet nyer ezekben a szituációkban, föntről és lentről nézve egyaránt, de mindig kiderül, hogy csak a sikerélmény záloga. Hogy végül mindenki örömmel vegye a kalapját.

Mi meg úgy megyünk lakásárat alkudni, hogy előtte két napig nem alszunk, és mire odaérünk, csak annyit bírunk mondani, hogy kéremalássan, itt most az jön, hogy mi mondanánk egy nagyon kicsi összeget, erre maga egy hatalmasat, erre mi érvelni kezdünk, hogy szerintünk miért ér ez lényegesen kevesebbet, maga meg fogja cáfolni, aztán mi engedünk egy kicsit fölfelé, maga lefelé, de nem tudunk megegyezni, aztán hetek múlva valamelyikőnk jelentkezik, aztán kezdjük elölről… Spóroljuk le ezt, ha van mód. Nekünk max ennyink van - magának minimum mennyit ér?



Sértés ez. Durva és arcpirító sértés. Mert nemcsak az alkudozás örömét vettük el a másiktól, de nem hagytunk játékteret annak sem, hogy ki-ki komolyan vehesse a projektjét, nem hagytuk győzedelmeskedni se a magunk, se a másik érveit, és kimondtuk, amit nem lett volna szabad. Senkinek sem lesz ez innentől nagy és sikeres biznisz. Nyilván el is fogjuk bukni. Hát kellett ez?     
 


Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés