free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Családfüggő férfiak

Borsa         Címkék: család, párkapcsolat, púder 27 hozzászólás

Sok szempontból késő, ha működő kapcsolatban derül ki, hogy a partner elvetemülten ragaszkodik családjához. A helyzet orvosolható, de nem biztos, hogy megéri a strapát.

Hogy egy felnőtt férfi saját család alapítása helyett egyre gyanúsabb jeleit mutatja szüleihez, testvéreihez való bizarr ragaszkodásának, az gyakori, kínos és bosszantó jelenség. De ha már egyszer összehozott az ég a pasival, jobb, ha nem vesszük azonnal menekülőre a figurát, hanem megpróbálunk inkább a veséjébe látni, és gombot varrni a minket szép lassan őrületbe kergető helyzetre. Persze ez nekünk, a szenvedő alany szerepében vergődő feleség-jelöltnek nem megy olyan könnyen. „Az a nagy helyzet, hogy mindig ők lesznek az elsők – fakad ki a 28 éves Diána. – Már öt éve együtt élünk, a párom mégis minden este otthon vacsorázik. Az én szavam sosem számít, de ha a bátyja, vagy a szülei kérnek tőle valamit, ő azonnal ugrik, és nem érdekli, nekem mihez lenne kedvem. Az ünnepeket – mert ez a szokás – nélkülem, szűk családi körben töltik, ha meghívnak magukhoz, úgy beszélnek, mintha ott sem lennék, ebédkor pedig tüntetően nekem szednek utoljára.”

Bár sokan felfortyannak, ha az örökösen ismételt kora gyermekkori élmények felnőttkori vetülete kerül szóba – most sincs másról szó. Az újszülött számára az egyetlen biztos bázis, a nyugalmat és feltétlen támogatást jelentő hátország kezdetben az anya, majd ebbe a szoros kis körbe integrálódik és kap egyre nagyobb szerepet benne az apa és a testvérek, így alakul ki a nemes egyszerűséggel „családhoz való kötődésnek” hívott jelenség. Ez a „csapat” az első szocializációs közeg a gyermek számára; minden később, felnőttkorban alapvetőnek számító magatartásbeli minta, problémamegoldó stratégia, társas viselkedési megnyilvánulás és párkapcsolati séma alapja.

Csaknem beteges méreteket ölthet

Persze mindennek vannak határai. Ha a kötelék túl szoros marad, ott valami nem stimmel, hiszen a nagyra nőtt gyermek – külső szemlélőnek igen szemet szúró módon – nem meri és nem is akarja elengedni az őt két kézzel markoló családot, ugyanis a bizalom, mint alapvető fontosságú pszichés funkció valahogy nem jött létre. A család szeretetének elvesztésétől való – már-már beteges mértékű – félelem a rokonokon való állandó csüngést és odaadó, bizarr mértékű szeretetfüggést eredményez, ami mértéktelen telefonálgatásokban, hazajárkálásban, a családról való áradozásban és a feleség kárára bekövetkező, állandóan tettre kész segítségnyújtásban nyilvánul meg – ez pedig kétségkívül hátráltatja az új, stabil párkapcsolat kiforrását. Hiszen ha – mint egyébként gyakran be is következik – párra talál a furcsa szimbiózisban élő, családfüggő férfi, a szülei kezét soha nem lesz képes elengedni.



Mielőtt azonban még túlpszichologizálnánk a helyzetet, átkoznánk a kötődést és a gyerekkor negatív hozadékát, egy apróságról azért ne feledkezzünk el. Ha családról van szó, akkor a mikroközösség minden tagja felelős az ott kialakuló és tartósan fennálló negatív és esetenként az életvezetésre már káros jelenségért. Joggal lenne számon kérhető az állandóan telefonáló anyuka, a lelkiismeret-furdalásra apelláló apa és a mindig a „tesón” csüngő kishúg vagy nővér, akik egyaránt ludasak a dologban. Persze ki ne maradjon a sorból a függéséből nehezen, vagy egyáltalán nem ébreszthető férfi sem, aki – kár tagadni – élvezi a család nyújtotta óvóhelyet, az állandó és feltétel nélküli szeretet látszatvilágát és akinek – talán épp ezért – van is egy-két szava a fent elhangzott vádakhoz: „Nekem fontos a családom, mert ez a legfőbb érték az életemben – mondja védőbeszédét a korábban rokon-függéssel vádolt,  31 éves Péter. - Ritka az olyan összetartó család, mint a miénk. Szeretjük egymást, vannak szokásaink, egy kialakult életünk, amit Dia szándékosan próbál megfúrni. És ha őszinte akarok lenni, ő egy szalmaszálat se tett keresztbe, hogy közelebb kerüljön a családomhoz.”

Nem biztos, hogy megéri a harcot

És akkor helyben is vagyunk. Ugyanis a kedves feltétlen szeretetéért vívott harc, nagyon úgy tűnik, rajtunk áll vagy bukik. Talán felesleges is mondani, minden „A családot” célzó negatív kritika, veszekedés és „az elhagylak, ha nem változol meg” típusú fenyegetőzés csak ront a helyzeten és további messzeségekbe taszítja a bennünk lelke mélyén sosem bízó férjjelöltet, akinek problémája mélyebben gyökerezik annál, hogy egy kiadós fejmosás segíthetne rajta.
Ha elsők akarunk lenni a sorban, ha a cél a „ranglétra” teteje, akkor ezért kőkeményen meg kell küzdeni: beépülni a hőn szeretett családba, elfogadni őket a fura szokásokkal és sokszor taszítóan erős ragaszkodásukkal együtt, hogy aztán a bennünk már minimális mértékben megbízó pasi kiemelhető legyen ebből a közegből, és megtanuljon minket elsődleges kötődési személyül választani, képessé válva velünk önállóan, magabiztosan saját családot alapítani.

Nem árt persze, ha a kínosan hosszú – mondjuk ki: életre szóló – folyamatra kellő empátiával, toleranciával, nagy, nyugodt, elsősorban észérveken alapuló beszélgetésekkel és azzal a képességgel készülünk, hogy mindig készek legyünk tízig számolni, mielőtt eldurranna az agyunk. Itt ugyanis sajnos a „megszoksz vagy megszöksz” elv érvényesül. Vagy életfogytig tartó, küzdelmes rokonfüggőség-elhárító hadjáratba kezdünk a pszichológus, a párterapeuta és saját akaraterőnk segítségével, vagy idejekorán elgondolkodunk azon, mit várunk mi ettől az egésztől, akarja-e ezt a kapcsolatot őszintén a családja nélkül életképtelen pasi, és a fő kérdés: akarjuk-e mi egyáltalán ezt a hercehurcát.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés