free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Harmincasok, elhagyva

Borsa         Címkék: család, párkapcsolat, szakítás 20 hozzászólás

Ha harmincon túl hagynak el bennünket, jobban megvisel, mint húszas éveinkben. Padlót fogni nem kell, és nem árt tudatosítani magunkban néhány dolgot.

Ha harminc fölött mondunk búcsút - kényszerből vagy saját elhatározásból - masszívnak tűnő tartós kapcsolatunknak, a "hol rontottam el" és a "hogyan tovább" fázis után, fáradtan gondolunk arra, hogy ismét jöhet a ribútolás. Minden kezdődik elölről, épp ott, ahol évekkel ezelőtt elkezdtük. A szakítást viszont már másképp kezeljük, mint húsz vagy huszonöt évesen. Ahogy öregszünk, saját jövőképünkhöz is egyre pesszimistábban állunk. A megkérdezettek, a saját és a szakember véleményét egybegyúrva átgondoltuk, hogyan is fogjunk neki a továbbiaknak.



A "harmadik x után", a "szakítás", a "szingli életmód" és a "mindennek vége" kulcskifejezések használatára, különösen együttes alkalmazásukra szinte Pavlov-reflexként tör már ránk a sikító frász. S mivel gondoljuk, hogy ezzel mások is így vannak, előre jelezzük, hogy ennél a témánál alkalmanként mégis muszáj volt használnunk őket.

A harminc betöltése után nem sokkal, diplomával az ölünkben ücsörgünk biztosnak tűnő állásunkban, és térünk haza esténként biztosnak tűnő barátunkhoz. Tervezgetjük a jövőt, a közös nyaralást, és hogy miként alakítsuk át a lakást, ha esetleg teherbe esnénk, na persze ezzel együtt a férjhezmenetelt is fontolgatjuk. Tisztában vagyunk vele, hogy az 1000 fokon lángolás már a múlté, és lavírozgatunk a hétköznapi problémák között. Egészen addig, amíg hőn szeretett párunk nekünk nem szegezi a kérdést: "Nem kellene egy kis szünetet tartani?"A döbbenetből felocsúdva egy balesetbiztosítós számára is megirigylendő kockázat- és helyzetelemzésbe kezdünk. Mindenkit megvisel egy szakítás, abban pedig biztosak vagyunk, hogy a másik szótárában a szünet és a szakítás szinonim fogalmak. Mi viszont most sokkal inkább attól tartunk, ami utána következik: az egyedüllét, a párkeresés és a "kezdhetünk mindent elölről" effekt. Éreztük, hogy ez valahol megfutamodás, mégsem erőltethetjük, sajnos, hogy a másik velünk maradjon. Pszichológusunk szerint ebben a korban, a "tartós kapcsolat családdá alakul" folyamat finishében pedig, sokszor a folytatástól is éppen, hogy félelmeink tartanak vissza. "Ezt a jelenséget saját praxisomból nász-gyásznak neveztem el, minél közelebb a teljes elkötelezõdés, annál nagyobb a rémület. Vígjátékokban az oltár elől szaladnak el, tragédiákban és a mi ügyfélkörünkben az utolsó pillanatban szakítanak. Végül is valahol a legény- és leánybúcsúk is ennek a félelemnek a leküzdéséről és a még egyszer, utoljára érzésről szólnak."

Vagyis amikor szünetet kér tőlünk, párunk tulajdonképpen a közös jövő gondolatától és az ezzel járó változásoktól tart. Mi pedig éppen a szünettől és az egyedül folytatástól félünk. Vagyis mindketten elsősorban - így vagy úgy -, de a változástól rettegünk. A szakember szerint a változástól való félelem jogos érzés (még szép!) Egy közösen kidolgozott jövőkép viszont átsegíthet minket a házassághoz, az elkötelezettséghez, a közös otthon kialakításához vagy akár a gyerekvállaláshoz kötődő próbatételeken. "Fontos a közös jövőkép az identitás és a munka terén. A szakítás pedig ilyenkor egyet jelent azzal, hogy a másikra rá akarom erőszakolni a saját jövőképemet és identitásomat"- fűzi tovább a gondolatot szakértőnk... Ami szerintünk elég durván hangzik, de lényegében a "Vagy megszoksz, vagy megszöksz" -elvet rejti önmagában, amit ezek szerint előszeretettel alkalmazunk ebben az esetben. Innentől két választásunk van, és ha valóban meg szeretnénk őrizni a kapcsolatot, akkor viszont azért tennünk is kellene. Ezúttal viszont úgy döntünk, mégsem éri meg a fáradtságot a dolog. Hiszen szakítani lehet, hogy fájdalmas, de mindenképpen a kényelmesebb megoldás. Persze tudjuk, hogy barátunk sem ússza meg majd ennyivel, hiszen ő sem tett nálunk többet a közös jövőnkért (sőt!!!). Krónikus elkötelezettség-fóbiája pedig minden kapcsolatában visszaköszön majd, amin egyszer neki is túl kell lépnie, és boldogságáért ha velünk nem is tette, de akkor majd tuti, hogy meg kell dolgoznia. Hurrá!A szakítás után ismét magunkra fókuszálunk és azon filózunk, hogy mennyi esélyünk lehet ezúttal az igazi megtalálására. Mérlegelésbe kezdünk.

Esélyeinket és lehetőségeinket is rendkívül szűkösnek látjuk, hiszen mennyi esélyünk lehet még egyáltalán bepasizni egy szórakozóhelyen a feszes fenekű, hamvas tinik között. Sem lehetőségeinket, sem adottságainkat nem érezzük megfelelőnek ahhoz, hogy egy minibe préselve pislogjunk Swimming pool koktélunk mellől a kiszemelt áldozatra. Meg amúgy is úgy érezzük, hogy nincs sok esélye annak sem, hogy épp egy szórakozóhelyen találjunk egy normális és korban is hozzánk illő pasit. Vagyis nem kell nagy ikúbajnoknak lennünk, hogy tudjuk, erre az esélyünk a nullához konvergált.



Pszichológusunk érzékeny lelkünket nem kímélve, és önsajnálatunkra fittyet hányva gyorsan tisztázza előttünk, hogy cseppet sem esélyeink, sokkal inkább gondolkodásmódunk az, ami beszűkült: "Az a legfőbb probléma, hogy saját magunkat helyezzük kényszerpályára és mondjuk egy 1977-es szűrőn át látjuk a 2011-es évet is. A hagyományok munkálnak bennünk, ahelyett, hogy felmérnénk valós esélyeinket. Meg kell tanulnunk élni a 2011 adta lehetőségekkel." Vagyis vegyük már végre tudomásul, hogy 2011-ben már nem ciki harminc évesen sem elvegyülni a Sziget-en szórakozó tinik között, nem ciki szórakozóhelyekre járni és pasizni. Sőt még az internetes társkeresés sem gáz.

Megtudjuk, hogy amikor kétségbe esünk, elsősorban családos barátaink példája lebeg a szemünk előtt. Azt pedig észre sem vesszük, hogy tíz barátunkból hat ugyanazzal a problémával küzd, mint mi. Tény, hogy a mai világban kitolódtak az időhatárok, és egyre később kötelezzük el magunkat. Lehetőségeink pedig már inkább ehhez az új életformához igazodnak. Azaz nem a világot, csak az előítéleteinket kell legyőznünk - mintha az nem lenne éppen elég -, és az önsajnálaton túllépnünk ahhoz, hogy belássuk valóban nincs minden veszve. Akárhogy is forgatgatjuk, emésztgetjük magunkban a hallottakat, arról azért nem vagyunk meggyőződve, hogy egy szórakozóhelyen vagy épp az interneten fogjuk megtalálni másik felünket, az ideális jelöltet, akivel - mindenféle nyálas sorsprófécia nélkül ugyan, miszerint ő a sorstársunk - de jól kijövünk. Borsa pszichológusa szerint ezzel el is érkeztünk egy másik, szintén belénk sulykolt veretes igazság, a "csodavárás, avagy az igazira várva" mítoszához. Rá kell döbbenünk, hogy saját magunkkal szemben támasztunk kicsit közhelyes, de legalább teljesíthetetlen elvárásokat, miszerint egy ideális világban egy ideális, legalábbis nekünk mindenben, vagy majdnem mindenben tökéletesen megfelelő társat kell találnunk.

Az  ideális hajszolása közben lehet, hogy egy csomó olyan srác mellett megyünk el, aki amúgy számos szempontból éppen a megfelelő lenne. Ahogy hallgatjuk, valóban be kell látnunk, hogy harminc fölött már mi is tudjuk, hogy ideális emberek nincsenek, hogy a szerelem nem, maximum a kapcsolatok tartósak. Vagyis józan eszünkhöz visszatérve úgy döntünk, ezen túl az ilyen jellegű emocionális nyöszörgést, miszerint "Brühühü, még mindig nem találom az igazit" jobb, ha meghagyjuk a tiniknek, és inkább a valós lehetőségeinkre koncentrálunk. Sokan voltak már hasonló cipőben körülöttünk, és gyakorlatilag egységesen azt vallják, hogy ilyenkor a legjobb, ha egy kicsit önző érdekeinket előtérbe helyezve csak magunkra gondolunk, szórakozunk és kikapcsolódunk. "Nem is a szakítás ténye viselt meg annyira, mintsem az, hogy ezzel az egész életem megváltozott" - árulja el nekünk a 31 éves Brigi, aki két éve mondott búcsút tartós kapcsolatának, majd így folytatja: "Aztán rájöttem, hogy így egy csomó mindenre jut időm, amire addig nem. Szórakozni jártam, színházba, kirándulni, rendszeresen edzeni és sokat olvastam." Sablonosnak hangzik, de be kell látnunk, hogy mi bizony ez utóbbiakat igencsak elhanyagoltuk az elmúlt időszakban.

Az elhagyott Brigi randizgatott is, de nem feltétlen párkeresés, sokkal inkább a kikapcsolódás kedvéért. "Netes társkeresőkre is bejelentkeztem, a következő barátomat ugyan nem ott találtam, viszont találkoztam néhány, egyébként abszolút normális sráccal onnan is" - fűzi hozzá. Oké, azt még belátjuk, hogy a neten normális srácot találni ugyanakkora eséllyel lehet, mint bárhol másutt. Ráadásul azok, akik csak a szexre hajtanak, általában úgysem rejtik véka alá a szándékaikat. Tehát ha itt próbálkozunk, tisztában leszünk a szabályokkal és végül úgy is a mi kezünkben a döntés, hogy kivel találkozzunk. A korunkbeli srácokkal - neten, vagy azon kívül, egyre megy - mégis számos fenntartásunk van. Hiszen eddigi félelmeinken túl még mindig simán tudunk görcsölni azon, hogy ennyi idősen már nem lehet normális pasit kifogni.

Hiszen aki mondjuk 35 évesen még egyedülálló, az vagy elvált és a múltjával együtt járó praktikum csomagban kaphatjuk csak meg, vagy nőcsábász, de legalábbis tuti, hogy nem stimmel vele valami. De miért is lenne ez így? Ahogy nálunk, nőknél kitolódtak a határok, úgy a férfiaknál is. Ha még 38-40 évesen sem kötelezik el magukat, abban sincs semmi különös. Vagyis lehet, hogy önállóságuk egész egyszerűen csak azt jelenti, hogy még nem találtak olyan nőt, aki mellett megmaradtak volna. Manapság pedig ahhoz, hogy társunk legyen, nem kell ugye feltétlenül megnősülni. Mire ezt is elfogadjuk, valószínűleg a magunknak gyártott kifogások többségével is leszámolunk.

A közhelyek mögött megbúvó tanácsok persze pont nem garantálnak semmit. Egy kicsit olyanok, mint néhány természetes anyagból készült kozmetikum: nem árt, nem használ. A lényeg, hogy próbáljuk összekanalazni magunkat a szakítás után, még ha nehezünkre is esik, mert egy depressziós, kialvatlan csaj tuti, hogy senkinek sem kell. Persze a cél, hogy elfogadjuk, hogy a szakítás utáni egyedüllét csak átmeneti állapotot jelöl, és még nem késtünk le semmiről. Azt meg pláne nem jelenti, hogy örökre egyedül maradunk, még akkor sem, ha történetesen harminc után kerül rá sor.


Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés