Van a hírességeknek néhány kedvenc mondatuk, amikből egy szó sem igaz. Ezeknek a szövegeknek a feketelistáját állítottuk össze.

A hírességek sok mindent megtehetnek. Épp ezért mérhetetlen aljasság a részükről, ha kamu dumákkal hülyítik a közönségüket ahelyett, hogy valami más időtöltést választanának maguknak a millió és egy kínálkozó lehetőség közül. Ennek ellenére elég sok nyilvánvaló hazugság hagyja el az ajkaikat, úgyhogy most össze is szedtük azt az ötöt, amiktől a leginkább szoktunk viszketni.

„Nekem a pénz semmit nem jelent”

Gyorsan szögezzük le: lehet ilyesmit mondani, amennyiben úgy él az ember, mint például Van Gogh. Csakhogy ez a kijelentés soha nem az el nem ismert, anyagi gondokkal küzdő művészek szájából hangzik el, hanem azokéból, akik úsznak a pénzben. És tegyük hozzá: soha nem úgy értik ezt, hogy semmit nem jelent nekik a pénz, mert úgy szórhatják, mint más a papír zsebkendőt, hanem mindig úgy, hogy ők egy lyukas garasért is azt csinálnák, amit csinálnak, sőt az utolsó fillérjüket is odaadnák érte, hogy csinálhassák. Persze a gondolat szép és nemes – csak épp nyilvánvaló hazugság.

„Soha nem akartam híres lenni”

Ugyan már, hiszen az emberek 99 százaléka már gyerekfejjel is szeretne híres lenni – szóval a minimum az, hogy nagy valószínűséggel pontatlan és hűtlen önmagához az, aki ilyesmit állít. Arról meg ne is beszéljünk, hogy aki tényleg nem vágyik a hírnévre, az elvonul valahova az isten háta mögé, vagy hivatalnoknak áll, de semmiképpen nem kezd olyasmibe, amivel könnyen együtt jár az ismertség. Vannak persze véletlenek, de azért messze nem olyan sűrűn fordulnak elő, mint az erre utaló nyilatkozatok.

„Magamnak csinálom, ha másnak is tetszik, az csak egy plusz ajándék”

Halljuk ezt zenészektől, festőktől, de néha még filmesektől is – pedig náluk aztán különösen röhejes az ötlet is, hogy eszükbe sem jut a közönség, amelyet kiszolgálnak. Természetesen értjük mi azt, hogy a művészi önkifejezés fontos dolog, és a publikumukból élő emberek szeretnék, ha nem egyszerű iparosként, hanem valamiféle öntörvényű alkotóként tekintene rájuk a világ, de azért túlzásokba esni nem kellene. Jó, hogy nem mindjárt Paris Hilton, vagy valamelyik hozzá hasonló mihaszna tesz ilyesféle bejelentést…

„A rajongóimnak köszönhetek mindent”

Persze a ló túloldalán is büdös van. A rajongók iránti szeretet teljesen érthető, sőt bizonyos mértékig el is várható, de zagyválni azért nem kell. Eleve: akiért rajonganak, az ne nevezze rajongónak azokat, akik odavannak érte, mert ilyen erővel magát is titulálhatná „nagy királynak”. Nyugodtan lehet őket közönségnek is hívni. Amúgy meg ne játssza az eszét senki: a sikerekhez az embernek általában saját magára is szüksége van – ennek az ellenkezőjét leginkább azok szokták mondogatni, akiknek nem jön össze valami, és irigyek. Szóval nem kell a duma a mindenható publikumról sem.

„Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más”

Hát hogy a kék égbe ne. Az orrod például merőleges a szádra, a fejed a két füled között van, a szemeid pedig közelebb vannak a homlokodhoz, mint az álladhoz. És igen, te is büdöset satöbbi, satöbbi. Ugyanakkor viselkedhetsz a lehető legtermészetesebben is akár, akkor sem vagy, és soha nem is leszel már olyan, mint voltál, és ami a legfontosabb: mindenki ezt is várja tőled, nem pedig azt, hogy előadd: „egy vagyok közületek”. A híres emberek nem véletlenül ikonok, és ezt jobb, ha be is látják, mert az a legszánalmasabb, amikor nekiállnak eljátszani a szürke egeret.