A Borsa pszichológusa nem mondja meg a frankót, nem adja meg a tuti receptet a gondjainkra. Viszont segít új szempontokat találni problémáink megoldásához.

Tisztelt Szakértő!
 
A kisfiam most kezdte az iskolát (7 éves lesz decemberben). Mióta elkezdődött a suli, szorong. Az első hétvégénk úgy telt, hogy nem aludt éjszaka, fájt a hasa, és hányingere volt, mire kibökte, hogy túl hosszú a suli (negyed 5-kor jönnek ki délután). Azóta sem eszik túl jól, és nem sokat alszik, van olyan nap, hogy már fél 5-kor fent van. Este sem alszik el hamar, van, hogy csak 9 óra után, fél 10-kor, pedig nagyon fáradt. Nincs barátja, nem tud kivel játszani, a suli udvarán csak egymagában ácsorog (megnéztem, amikor szünet volt, mert be lehet látni a suli udvarára az utcáról...). Nem tud felszabadulni, talán arra vár, hogy valaki hívja játszani. Ő nem nyit senki felé. Nagyon rossz lehet neki így, és nekünk is rossz tudva ezt az egészet, mégis tehetetlenül.

Hozzá kell tennem, hogy már a kiscsoportban is nagyon nehezen illeszkedett be a közösségbe, el is vittük egy pszichológushoz, aki azt mondta, extrém nagy a kisfiunk intelligenciája, és ezért talál nehezen játszótársakra. Őszintén szólva tényleg csak nagycsoportra lett barátja, illetve nevezzük "barátnak" azt, akivel elvolt az oviban. Még egy kisfiúval jött ki, ő meg is hívta a névnapi partijára. Azt még el kell mondanom, hogy a csoportjából egyedül őt vették fel a matek tagozatos suliba - bár ugyanannak az ovinak a másik nagycsoportjából 10-11 gyereket is felvettek, tehát nem teljesen idegenekkel van tele az osztály. A legfőbb problémám az, hogy "magányos farkas", és így tényleg nagyon hosszú a nap, ha szünetben sem tud felengedni, nem játszik senkivel, nem barátkozik. Egyébként gyűjtött be már pirospontokat, csillagokat, sikerélménye tehát van. Szeretném ha segítene a problémánkon, hogyan próbáljam megértetni vele, hogy barátkozzon, beszélgessen, oldódjon. Nekünk sem jó tudni azt, hogy a kisfiunknak nem jó a suliban, hogy nem érzi így jól magát. Nem szeretném, ha ez így "rögzülne".

Kérem, segítsen. Köszönettel: Mesi


Kedves Mesi,

a gyerekek rossz közérzete a suliban, köznyelven az "iskolaundor" többféle okra vezethető vissza. A teljesítményszorongás "extrém magas" intelligenciájú diákok esetében is megjelenhet. Ilyenkor a gyerek fél a "megítéléstől": attól, hogy elronthat valamit. Hogy a válaszai nem úgy sikerülnek, ahogy szeretné, és a kudarcon keresztül egyszerre láthatóvá válik, mennyire "gyenge" is valójában. Más esetekben - ami talán ritkább első osztályban, de később fontos lehet - a sikerfélelem is komoly korlát (amikor a kiemelkedően jó tanulók amiatti aggodalmukban, hogy még inkább el fogják utasítani őket a társaik, inkább nem jelentkeznek, vagy a képességeiknél rosszabbul teljesítenek. Ha mindez nem mutatkozik is meg a teljesítményükben, de a "legyek a legjobb, vagy legyek középszerű, hogy legalább szeressenek" dilemmája ugyancsak meglehetősen kimerítő küzdelem a nap folyamán.)

Az iskolával szembeni ellenszenv másik forrása a biztonságos otthontól való elszakadással, és a társakkal, a közösséggel kapcsolatos. Úgy tűnik, hogy a kisfia a nagyon lassan felmelegedő gyerekek közé tartozik. Amint írja is, csak nagycsoportos óvodás korára kezdett el barátkozni, és mire belerázódott volna, máris az iskolapadban találta magát, új arcok között. Egyfelől el kell fogadnia, hogy a temperamentumunk szempontjából a születésünktől kezdve nem vagyunk egyformák. Akadnak gyerekek, akik már a bölcsődében a csoport kedvencei, később pedig az osztály mókamesterei: akiket egyaránt imádnak a tanárok, edzők és diáktársak. Mások halk szavúak, erősebben szoronganak, gátlásosak, és túlságosan félnek az emberek tekintetétől (vagyis a többiek általi megítéléstől). Mindennek jelentős biológiai okai (is) vannak, tehát aki már kiscsoportban nehezen oldódott fel, attól kár volna azt várni, hogy rögvest a színjátszó szakkör sztárja legyen. Ha azonban sikerül a szülői elvárásokat, illetve a gyerek "természetét" és képességeit összebékíteni, sok mindent tehetünk annak érdekében, hogy jobban érezze magát a kortársai között.

A legfontosabbnak a társas készségek javítását tartanám: azt, hogy a kisfia megtanuljon kommunikálni, beszélgetni a többiekkel. Itt elsősorban a gyakorláson volna a hangsúly: érdemes minél több társalgásba bevonni otthon is - lehetőleg a beszélő és a hallgató szerepkörökben egyaránt, hiszen nem egyszerűen azt kell elsajátítania, hogy hogyan nyíljon meg félelem nélkül a többiek előtt, hanem azt is, hogyan tegyen fel kérdéseket, hogyan kapcsolódjon és tartsa ébren a társalgást. Az érdeklődés és a szociabilitás fejlesztése érdekében beiratkozhat szakkörökre - olyasmikre gondolok itt, amik valóban érdeklik, erőltetni természetesen semmit sem szabad -, ahol a hobbijukat tekintve hozzá hasonló gyerekekkel köthet barátságot.

Melegen ajánlanám a területileg illetékes Nevelési Tanácsadó felkeresését. Pszichológushoz fordulni nem feltétlenül jelenti azt, hogy "súlyos, otthon már nem kezelhető problémákkal küszködünk" - vagyis korántsem a szülőszerep csődje, ahogy sokan gondolják. Én inkább a megelőzést hangsúlyoznám: az ottani dolgozók segíthetnek abban, hogy a kisfia oldottabban foglalkozzon a tanulással - ha elsősorban teljesítményszorongás áll a háttérben -, és felszabadultabban barátkozzon a többi gyerekkel - ha inkább társas szorongásról beszélhetünk. A fáradtság ugyan fakadhat a terhelésből, de a levele alapján úgy érzem, hogy a magánnyal és az ismeretlennel való egész napos birkózás a folyamatos koncentráció mellett jelentős mértékben hozzájárul a gyerek testi-lelki kimerüléséhez.

Mivel a gyerekpszichológusok - a felnőtteket kezelőkkel összehasonlítva - igen látványos és jó eredményeket képesek elérni az esetek nagy részében, még egyszer csak ajánlani tudom valamelyik Nevelési Tanácsadóba való bejelentkezést.

Mindehhez kitartást és sok sikert kívánok! Üdvözlettel: Fiáth Tita