free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Kínos és nevetséges hiányosságaink

Brabham         Címkék: bicikli, párkapcsolat, púder, tánc, úszás 9 hozzászólás

Rengeteg olyan képesség és élmény van, amik a többségnek evidenciának számítanak, de egy csendes kisebbség életéből kimaradtak. Ezeket vesszük sorra.

Mindenkinek vannak hiányosságai. Ha ez abban merül ki, hogy nem tudja az ember, ki épp Magyarország pénzügyminisztere, vagy mi Srí Lanka fővárosa, abból kerekedhet akár nagy leégés is, de az egész nem tart tovább néhány percnyi intenzív pironkodásnál meg pár napig tartó enyhe szégyenkezésnél (kivéve, ha egy televíziós vetélkedőben derül fény az esetre, de oda csak önként megy a delikvens, úgyhogy magára vessen, aki így jár). Vannak viszont olyan mulasztások, szalasztások és lemaradások is, amik felnőttkorban elég tartós kellemetlenségekhez, de legalábbis intenzív feszengéshez tudnak vezetni, mert egész komoly társasági helyzeteket tesznek tönkre. Ezekből szemezgettük ki a szerintünk legégetőbbeket, és tanácsaink is vannak a helyzetek orvoslására – bár ezeket egy mondatban is össze lehet foglalni: ne vegyük magunkat komolyan, és kezeljük kellő öniróniával a szituációt. Első körben a készségtárgyakból válogatunk, majd jövő héten sorra kerülnek a szerzett ismeretek is.

Már a kádban is bizonytalanul mozgunk

A probléma: Nekifutottunk talán már kétszer vagy háromszor is, hogy megtanuljunk úszni, de egyszer sem sikerült – vagy igen, de mindig sikerült bebeszélni magunknak, hogy „nem is”, így újra kellett tanulni. Egy idő után ráuntunk, és azóta a nyaralások rendszeresen azzal telnek, hogy a partról nézzük, amint a baráti társaság gúlát épít a habokban, újraalkotja a vízilabda szabályait és huncut módon nevetgél, amikor a lábak összegabalyodnak a felszín alatt. A reggelente vagy hétvégenként uszodába járó brancsból is kimaradunk, és vele együtt egy csomó fontos eseményből is, és ezt csak súlyosbítja, hogy minden egyes alkalommal meg vagy be vagyunk hívva, úgyhogy már a zuhany alatt sem érezzük jól magunkat. A helyzetet csak súlyosbítják a probléma kiderülése után záporozó, bátorítónak szánt megjegyzések: „ugyan már, hiszen ez mindenkinek a vérében van, csak merni kell!”, „csak az fullad meg, aki kapálózik”, „ha nem csinálsz semmit, a felhajtóerő mindent megold, meglátod!” Na persze, mint a múltkor is, amikor a medence alján gyalogoltunk el a lépcsőig.



A taktika: Semmiképp ne sunnyogjunk! Leplezhető ugyanis a hiányosság, de csak ideig-óráig, mert örökké nem lehet azt mondani, hogy hideg a víz, túl jó a napsütés, a bőrbetegségekre való hivatkozással pedig jobb nem kísérteni a sorsot. Uszodázásnál semmiképp ne üljünk be a gyerekmedencébe, nyaraláskor viszont bátran menjünk be a mellkasig érő vízbe ott, ahol biztonságos (ez nyilván nem a Csendes-óceánt jelenti), de kerüljük a széttárt karokkal, rettegve forgó szemekkel történő óvatos lépdelést, illetve az úszógumi használatát. Ha ez sem megy, szervezzünk a pancsolással párhuzamos strandröplabda-bajnokságot, és hívjunk ki egyenként mindenkit (úgy a vízből, mint egy mérkőzésre). Az uszodai programokból sem kell teljesen kimaradni: a szaunázás, masszázs jár annak is, aki nem tud úszni – és neki még a haja sem lesz vizes.

Két keréken másfél méter a rekordunk

A probléma: Már akkor is rosszul érezzük magunkat, amikor – nagyjából úgy heti rendszerességgel – az ismert frázist halljuk: „olyan ez, mint a biciklizés – nem lehet elfelejteni!” Hát hogyne, csak ahhoz előbb meg kellett volna tanulni. Az évi két Critical Mass-felvonulásról szóló híradásoknál belevágjuk a távirányítót a tévébe, nincs bevásárlás kiskosárral felszerelt kerékpárral, nincs könnyed vasárnapi tekerés a Normafához vagy a városszéli kiserdőbe, és pláne nincs nagy túra a Balaton vagy a Velencei-tó körül. Vannak viszont duhajul, csikorogva fékező, nagyszájú ismerősök sisakban, bringásnadrágban, -mezben, -cipőben, -kesztyűben és -szemüvegben, nyakukban lakattal, akik sosem mulasztják el megjegyezni, hogy nem tudjuk, miből maradunk ki, és ez az egész valójában pofonegyszerű, majd ők megtanítanak minket sec-perc alatt a dologra.



A taktika: Rájuk semmiképpen ne hallgassunk, még ha meg is akarunk tanulni biciklizni. Ha tényleg ez a helyzet, válasszunk inkább egy hozzánk nagyon közel álló, diszkrécióval jól eleresztett illetőt, aki nem akar majd pótkerekeket, sem pedig vezetőrudat szerelni a tankerékpárunkra, és nem is a lakhelyünk főterét tartja a legmegfelelőbb helyszínnek a gyakorlásra. Elhagyatott, forgalmatlan helyek mindenütt akadnak, inkább próbálkozunk ezek valamelyikén. Ha nem akarunk kimaradni egy túrából, de nem vagyunk biztosak magunkban, harcoljunk ki egy tandemet, és üljünk hátra lazsálni. Létező alternatíva a bringásbüszkeséggel való teljes és tökéletes szembehelyezkedés is, azaz a felfuvalkodott autóssá avanzsálás, letekert ablaknál történő fenyegetőzés és bicikliútra parkolás, de ez nem ajánlott. Csak a kisebbségi komplexusunkat tűzzük vele a mellényünkre.

A téli sporttevékenységünk kimerül a hóemberépítésben

A probléma: Mások nem csak hógolyózni szeretnek. Órákon át mesélik az éppen aktuális síelés élményeit, és a legelkeserítőbb az egészben az, hogy a sztori szinte sosem arról szól, mekkorákat siklottak, hanem arról, milyen jó volt a vendégház, milyen finom a puncs és a forralt bor, és amikor elfogyott már néhány pohárral, micsoda buli kerekedett. A sílécekkel doboltak a kinti kukákon, angyalkáztak a hóban, és elérhetőségeket cseréltek egy cseh társasággal, úgyhogy nyárra is megvan a program, sörkóstolás rogyásig Prága legrejtettebb és legjobb kiskocsmáiban, plusz városnézés szakavatott vezetéssel.

www.slu.edu

Mi persze abból is kimaradunk, mert nem voltunk ott a gründolásnál, senkit nem ismerünk, és a jövő évi (havi) síelésben sem veszünk részt, mert már a ródlizás se ment gyerekkorunkban, és egy zöld pályát is halálszakadékként élünk meg, a felvonóból meg csak kiesni tudnánk. Egy idő után pedig azért elkezd feltűnni mindenkinek, hogy mi mindig pont azon a héten, hétvégén nem érünk rá elutazni, amikor ők mennek, a léceinket sem látta még senki, fotóalbumunk sincs egy ilyen útról (bár már elgondolkoztunk rajta, hogy a kertben hamisítunk egyet, annyira ciki a szituáció), úgyhogy előbb-utóbb elő kell hozakodnunk a farbával: sose csináltuk még. A szokásos szólamok persze itt is jönnek, gyere el, megtanulod, de hát ki az, aki vállalja, húsz-harminc-negyven éves fejjel, hogy ott botladozik, csukladozik egy nagykabátos oktató mellett, miközben a többiek épp egy lábon, bot nélkül, háttal siklanak le a fekete pályán, és közben még kajánul integetni is van idejük.
A taktika: Minthogy ezt sem a hátsókertben, sem egy eldugott erdőben nem tudjuk kipróbálni és begyakorolni, ha akarunk valamit, muszáj menni. Viszont nem kötelező az ismerős nagymenőkkel, el lehet menni egy kezdő csoporttal is, ahol mindenki bénázik majd. Talán még ismerősre is akadunk, aki hozzánk hasonlóan kimaradt eddig a jóból, mert az csak a látszat, hogy itt már mindenki Bode Miller és Janica Kostelić. Ha ezt az egy alkalmat beáldozzuk, legközelebb már mi is villoghatunk a többiekkel együtt – a pályán persze még nem annyira, de a hiányosságokat a puncsozással ellensúlyozzuk. A tanulóúton pedig semmiképpen ne felejtsünk el sokat fotózkodni, és hazaérve részletes élménybeszámolót tartani.

Ritmusérzékünk és mozgáskultúránk nincs, gátlásaink túlfejlettek

A probléma: Mindenki rázza. És mindenki rázni is akarja. Mindig. Ha szórakozni megy a banda, már előre összeszorul a gyomrunk, pedig ennek ugye épp az ellenkezőjéről kellene szólni. De hát nincs mit tenni, ha egyszer olyan hülyén érezzük magunkat ott a parketten. Hiába látjuk, hogy a jelenlévők többsége hasonló képességekkel rendelkezik, mint mi, és csak az arcukon vastagabb a bőr vagy a mellényük nagyobb, nem megy. Elkezdjük emelni a karunkat, de derékmagasságban megáll a mozdulat, tétován lendítünk egyet a csípőnkkel, de már menet közben megbánjuk, toppantunk egyet, de azzal a lendülettel el is indulunk a mellékhelyiségbe, nehogy gyanúba keveredjünk. Visszatérve pedig inkább leülünk az asztalunkhoz, vagy megtámasztjuk a bárpultot, de ez sem megoldás, mert ilyen erővel táblát is akaszthatnánk a nyakunkba, amin az áll: szégyenlős és béna vagyok, de legalább magányos is. Marad az intenzív poharazgatás.
A taktika: Utóbbi az ügy érdekében nem sokat használ, mert egy rendes táncfóbiásnak ilyetén gátlásait nem oldja az alkohol. Más téren persze van hatása, de ez meg nem ide tartozik. Kezdjük azzal, hogy mit nem szabad tenni: ne vicceljük el a dolgot, mert a poénkodva táncolók csak magukból csinálnak hülyét, viszont nagyot. Ne próbálkozzunk ide-oda cikázni sem a helyen, főleg ne úgy, hogy a parkettre lépve a magasba emeljük a kezünket, és dzsesszesen lépkedünk, mert csak eláruljuk magunkat. Maradjunk inkább a fenekünkön, és fejlesszük magunkat ezen a vonalon: könyököljünk csábítóan a pulton, elegyedjünk beszédbe az arra járókkal, lövelljünk lesajnáló tekinteteteket a riszálók felé. Ha valaki táncolni hív, közöljük vele, hogy „fehér ember ne táncoljon”. Persze sok hatása nem lesz. B-terv: iratkozzunk be egy tanfolyamra, és előzzünk be mindenkit. A helyzet mondjuk nem sokat változik ettől sem, mert onnantól meg velünk nem akar majd senki táncolni, de a diadalmas mosolyért és a mindenkit vigyázzba állító szólókért talán megéri.




Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés