free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Kimaradt élmények, kínos takargatnivalók

Brabham         Címkék: hiányosságok, kínos, kultúrtripp 10 hozzászólás

Számosak az elmaradásaink jó néhány, másoknak evidens élmény és tapasztalat tekintetében. Ne sumákoljunk, mert csak hizlaljuk a szégyent.

Nem szakad ránk az ég, ha még sosem ültünk repülőn, vagy ha kétszavas az angolnyelv-tudásunk. Csak ne tetézzük a bajt azzal, hogy ennek az ellenkezőjét próbáljuk elhitetni másokkal, mert a saját szégyenünket hizlaljuk. Felnőttkori hiányosságok és a cselezés nagymesterei, második rész.

A felnőttkori hiányosságok számba vételét egy pár hete a testmozgással kapcsolatos kérdésekkel kezdtük és fejeztük be, most pedig átnyergelünk a kevésbé készségorientált tudás- és élményanyagra, mert ezen a területen is sok a sunnyognivaló. Hogy jókor jó helyen kellett volna lenni, vagy az érdeklődési körünknek, netán az anyagi helyzetünknek köszönhetően maradtunk ki valamiből, az végül is mindegy, a lényeg megint ugyanaz – „ők” tudnak valamit, és ezt természetesnek is veszik, számunkra viszont megközelíthetetlennek és elérhetetlennek tűnik a dolog. Magunkban átkozódunk, kifelé viszont igyekszünk jó pofát vágni a dologhoz, hogy lehetőség szerint sikerüljön véka alá rejteni a kimaradást. Röviden újabb áldozatokat mutatunk be a kognitív disszonancia oltárán.

A János-hegyi kilátónál magasabban még nem jártunk

A probléma: Hiába nem ördöngösség már a repülés, a misztikuma azért megmaradt, még azok számára is, akik gyakorlott légi utasok. Ők viszont már a tenyerükből olvassák a terminálok térképét, álmukból felkeltve is képesek ki- és becsekkolni, gyakorlottan rendelik a business classon a whiskyket, és azt is tudják, hogy hogyan lehet a fapadosból is kihozni a legtöbbet. Mi viszont még sosem ültünk repülőn, és ezt a részletet gondosan takargatjuk is mindenki elől: úti beszámolóinkból rendre kimarad, hogy még Görögországig is busszal zötykölődtünk el. Bölcsen bólogatunk, amikor stewardesstípusokról vagy a magaslati konyha remekeiről van szó, és legalább nagyságrendileg igyekszünk betanulni, hova mennyi a jegy, hogy érdemben is hozzá tudjunk szólni a szó szoros értelmében magasröptű beszélgetésekhez.



A taktika: Ez bizony nem túl bonyolult. Az A verzió szerint „balra van az iskola”, azaz fel kell ülni egy gépre (a fapados korszak és az égbe szökő vonatjegyek korában ez már nem is feltétlenül nagyobb érvágás, mint elutazni háromszor 200 kilométerre vasúttal). Ne szégyelljünk segítséget kérni, pláne ha egyből egy nagyobb falatot vállalunk, mert a Heathrow-n eltévedni nem túl nagy buli. A másik verzió szintén egyszerű, mint a bot: kommunikáljuk nyíltan, hogy mi nem repülünk. Arzenálunk széles, hivatkozhatunk a környezettudatosságra, kifejthetjük, hogy a közutakon magunk felelünk a biztonságunkért, a Boeinget viszont – bármennyire is szeretnénk – nem engedik, hogy mi vezessük, vagy citálhatjuk akár a tériszonyunkat is. Merthogy azt sem szégyen bevallani, hogy félünk, sőt.

A saját konyhánkban is nehezen igazodunk el

A probléma: Manapság mindenki szeret a gourmand és a sommelier szerepében tetszelegni, és a gasztronómiában kevésbé jártasak számára az az elkeserítő igazság, hogy a tudás gyakran tényleg megalapozott. Mert amíg mi mondjuk az aktuálpolitikai kérdések, a történelem, a világirodalom, netán a könnyűzene tanulmányozásával voltunk elfoglalva, ők étterembe jártak. Így aztán ha le kell velük ülni vacsorázni valahol, úgy érezzük magunkat, mint amikor az iskolában mindenkinek sikerült felkészülnie a felelésre, csak nekünk nem. Míg mi ijedten próbáljuk kitalálni, hogy a tizenkét evőeszköz közül vajon melyik mire való, vagy kétségbeesetten szeretnénk isteni sugallatot kapni, hogy mégis mi lehet az étlapon az a Dhigiri Kaju Mattar vagy a Colorado quesadilla, és hogy kell kimondani a nevét, ők már az illatok alapján össze tudják hasonlítani az éttermet hét másik hellyel. Közben kiválasztjuk a legegyszerűbben kimondható ételnevet, aztán amikor kihozzák, azonnal kiderül, hogy pont nem az ízlésünknek megfelelő (persze a mellettünk ülő által rendelt Elkelkáposztástalaníthatatlanságoskodásaitokért láttán bezzeg összefut a nyál a szánkban). Legyűrjük valahogy, és ezalatt folyton úgy érezzük, hogy az arcunkra van írva az összes tudatlanságunk és szenvedésünk. Így is van.

A taktika: Az asztalnál ülők maguk is módfelett élvezik a fergeteges tudásukat, úgyhogy ezt ki is lehet használni: „Ti mit ajánlotok?” Ha nem tetszik, kérjünk újabb tippet. Pár ilyen alkalom, és meglátjuk: magunk is kezdünk belejönni a dologba, mégpedig sokkal egyszerűbben, mint ha nekiállnánk Jamie Olivert olvasni, és otthon kísérletezni. Ha pedig egy jó halászlevet vagy rántott szeletet kívánunk, azt is valljuk be bátran, mert nem kizárt, hogy akad, amit kértünk (persze nem az indiai étteremben). Aki erre fintorogni kezd, az magát árulja el, mert az igazán rutinos éttermi vendégnek semmilyen gátlása nincs, és csak a gyomrára hallgat. Ha pedig már az asztalon van az étel, nyugodtan tereljük a szót aktuálpolitikai kérdések, a történelem, a világirodalom, netán a könnyűzene felé, mert ugye amíg a többiek étterembe jártak vagy főztek, mi sem voltunk restek.

Angol szókészletünk kétdarabos

A probléma: Tudjuk mondani, hogy yes és no, de sokra nem megyünk velük, mert az alapján választjuk ki az egyiket, hogy a hozzánk címzett mondat barátságos vagy ijesztő hanglejtés társaságában hagyta el „beszélgetőpartnerünk” száját. Ha turisták érdeklődnek tőlünk, vagy elszaladunk egy fejrázással, vagy – ha sikerült megérteni, hogy melyik középület nevét gurgulázták fel a torkukból – az ujjunkkal mutogatunk, esetleg a hangerőnk fokozásával és a magyar szavak tagolásával igyekszünk segíteni számukra a megértést: „Először balra, érti? Baaaalra, aztán ott fel a villamosra, mondom a vil-la-mos-ra” stb. Ha mi magunk turistáskodunk, inkább csendben eltévedünk, és negyedannyi dolgot nézünk meg, mint akartunk, vagy minden kommunikációt valaki másra bízunk és csak pislogunk, esetleg külföldön is bepróbálkozunk édes anyanyelvünk használatával. A külföldi popslágereket csak dúdolni tudjuk, az angol nyelvű weboldalakat legfeljebb a fordítóprogrammal tudjuk megérteni (úgy-ahogy), és égnek mered a hajunk, ha megint indulni kell a nagyszótárért egy másfél soros mondat miatt.



A taktika: Egy a lényeg: ne próbáljunk úgy tenni, mintha tudnánk angolul. A nyelvtudás hiánya egy bizonyos kor felett teljesen érthető, mondhatni törvényszerű, de a hallgatást választó ember 0-tól 99 éves korig bölcsebb, mint az, aki a maga szerény eszközeivel igyekszik meggyőzni róla mindenkit, hogy (olyan) jól beszél angolul (mint ahogy azt ő hiszi). Amikor ugyanis az érdeklődő turista hosszas bólogatás után mosolygó és hálásnak tűnő arccal távozik útbaigazító kiselőadásunkról, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent megértett, hanem csak azt, hogy udvariasnak nevelték, és ráér. Ha már nem titkoljuk a hiányosságot, akár pótolhatjuk is, bár ez az életkorral arányosan nehezedő feladat lesz, és az örök nyelvtanfolyamozók kasztja nem túl vonzó szegmense a társadalomnak. Talán jobb is feliratos filmekkel, kétnyelvű könyvekkel, dalszövegek értelmezgetésével próbálkozni.

Örök sereghajtók vagyunk technikai kérdésekben

A probléma: Nagy nehezen megtanultuk ezt az átkozott számítógépet és internetet használni, ami most is épp izzik a tenyerünk alatt, úgy-ahogy képben voltunk mobiltelefon-ügyben, és ment a fényképezés is, de már megint körhátrányban vagyunk. Seregesen jönnek a telefonjukkal internetező ismerősök, két gombnyomással megnézik nekünk az étteremben, hogy mikor indul az utolsó buszunk, közben csinálnak egy 12 megapixeles fotót a csodálkozó arcunkról, miközben nálunk a fényképezőgép tud ötöt. Szép számban gyűlnek már az iPhone-nal vagánykodók is, a gyerek digitális dokumentumolvasót követel, a barátok a Twitteren üzengetnek és állandóan Hi5-meghívókat küldenek az e-mail címünkre, RSS-t olvasnak, és GPS-koordinátákban közlik a tartózkodási helyüket, továbbá digitális tévéadást néznek plazmatévén, sőt rögzítik is, és a BluRay képélességét méltatják. Ha vendégségbe jönnek, lesajnálóan néznek a 40 centis képernyőnkre, mi pedig idegesen nevetgélve jegyezzük meg, hogy a videomagnónk csak az emlékek miatt nem landol a szemétben, és abban reménykedünk, hogy sikerült jól elrejteni azt a kazettát, amire a tegnapi filmet vettük fel.

A taktika:
Megszoksz vagy megszöksz. Minél nagyobb ugyanis a bepótlandó tudásanyag, annál valószínűbb, hogy mire a végére jutunk, már el is avult, és akkor a kérdés anyagi vonzatairól még nem is beszéltünk. Ha már lemaradtunk, valószínűleg volt jobb dolgunk is, úgyhogy megpróbálhatjuk felnagyítani az érdektelenségünket, és odavethetünk a nagy kütyükirályoknak foghegyről néhány bosszantó mondatot, mint pl. „Aha, és ez mire lenne jó nekem?”, vagy „Én nem látok semmi különbséget”. A helyzet méltóságteljes elviselésében talán segítséget nyújthat az is, hogy a nagy többség előbb vagy utóbb kikopik a műfajból, és nekünk legalább az internetezés meg a mobiltelefonálás élménye megadatott. Ha ez nem elég, gondoljunk a hátrányaikra, és képzeljük el, hogy egy tízszer annyit tudó készüléket vajon hányszor szeretnénk mérgünkben odavágni, ha nem tud viselkedni.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Megszületett...

A zeneiparnak új hercegnője lett: Beyonce és Jay-Z hétvégén világra jött kislányát máris mindenki imádja.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés