free html hit counter
 
Borsa.hu fooldal
KirakatHímtagKultúrtrippTárgyPúderÍz-iGalériák / Videók

Rapidrandi és stratégiai ismerkedés

HT2         Címkék: hímtag, kapcsolat, randevú, szerelem 2 hozzászólás

Kinek lesz nagyobb szerencséje a szerelemben: annak, aki azonnal beleugrik egy kapcsolatba, vagy annak, aki óvatoskodik? HT2 szerint annak, aki tesz a taktikára.

"Hiszel te a szerelemben első látásra?" A nyelvtanilag is sánta kérdésről nekem mindig valami kilencvenes évekbeli, vasárnap délelőtti szórakoztató tévéshow jut eszembe, amiben a szupergejl műsorvezetőnő egy hátborzongatóan modoros énekes- vagy színésznőt faggat erről, ő pedig vérkomolyan, három percben válaszol, és közben mindenképpen elmondja egy undorító mosoly kíséretében azt, hogy "a szerelem valahol itt jelentkezik először", majd a gyomrára mutat. Tiszta szerencse, hogy nem voltam hátborzongatóan modoros énekes- vagy színésznő a kilencvenes években, mert én valószínűleg még ilyen minőségemben is belehülyültem volna, ha el kell töltenem tíz percet egy ilyen műsorban.



A kérdés maga viszont ettől még érdekes, mert burkoltan ugye benne van az is, hogy mit is nevezünk szerelemnek. Nekem erről is mindig ugyanaz jut eszembe, de ez már egy konkrét emlék, jelesül egy témába vágó egyetemi szeminárium, ahol a tanár egyszer azt találta mondani: nagyon örül annak, hogy kétszer is lehetett szerelmes az életében. Akkor elég furcsán néztünk rá emiatt, de gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki azóta átértékelte a hallottakat. Teljesen igaza volt ugyanis abban, hogy a szó klasszikus értelmében sokkal kevesebbszer vagyunk szerelmesek életünk folyamán, mint ahányszor érzünk valamit valaki iránt, és annál is kevesebbszer, ahányszor közünk van valakihez párkapcsolat címén. Sőt mi több, én egyetértek vele abban is, hogy szerencsés, akinek kétszer is kijut a dologból, mert érdeklődés meg vonzalom sokszor alakul ki bennünk, de olyan emberrel elég ritkán találkozunk, aki igazán veszett szerelmet tud ébreszteni maga iránt.

És akkor már megint ugyanott tartunk: vajon kiszúrjuk-e ezt az illetőt elsőre, vagy csak lassan ismerszik meg? Mi a "jövedelmezőbb", a durrbele-típusú kapcsolat vagy a lassan bontakozó verzió? Én a magam részéről elég hosszú ideig kizárólag az utóbbi híve voltam, miután a másik úton hosszú távra szóló kapcsolatot sosem tudtam összehozni, úgyhogy elég jól meg is győztem magam arról, hogy ez csak így működik. Érvet rengeteget lehet is hozni mellette: hányszor megesik az emberrel, hogy átnéz valakin, aztán a harmadik találkozásnál kiszúr benne valamit, ötödjére meg már bomlik érte, ugyanígy viszont lehet az is, hogy elsőre csak megszédülünk, pedig semmi okunk rá, etcetera, etcetera. Ugyanakkor a fülemben cseng egy annak idején hasonlóan gondolkodó barátomnak a véleménye is, aki aztán egy nagyon hosszú kapcsolat végén nagyon nagyot csalódott, és akkor azt mondta, hogy innentől nincs sündörgés, tapogatózás, most már valaki olyan jöjjön, akivel homlokon csapják egymást azonnal, és semmi szarakodás.

Részben igazat kell adnom neki. Egyfelől nyilván csak keserű dac volt ez a hozzáállás a részéről, másfelől viszont abban nagyon is egyetértek vele, hogy egy bizonyos életkor és tapasztalatmennyiség után az embernek már nem kell nagyon ismerkednie, mert kis túlzással ránézésre is meg tudja mondani, hogy kivel illik össze, és kivel nem, ilyeténképpen pedig elég jól el tudja választani az érdeklődést és a vonzalmat a szerelemtől. Vagy legalábbis annak az esélyétől – és ez viszont lényeges különbség. Amikor én elkezdtem úgy érezni, hogy kábé azonnal látom, kivel érdemes kezdeni, és kivel nem, még volt némi kételyem magamban, mondván: az csak egy védekező mechanizmus, hogy sorban mondom a nőkre, hogy benne ez a rossz, benne meg az, vele ezért vesznék össze, vele meg ott menne tönkre az egész. Aztán viszont megjött az első csaj, akit akárhogy is néztem, csak nem akart fennakadni a rostán, majd később – ha nem is sokan, de – követték újabbak is. Nem volt azonban egyik sem azonnal szerelem.



Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem találhat telibe akár első látásra is valaki, mert hát dehogynem – pusztán arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk az ilyesmit kicsit túlmisztifikálni. Persze, baromi jó lenne találni egy olyan embert, aki mellett leszarunk mindenki mást, hiszen abban még a legkanosabb férfi is egyetért, hogy ha egyvalakire tudod koncentrálni minden érzelmedet, azzal magadat is egy csomó kíntól kíméled meg. Ennek jegyében viszont fölöslegesen buták tudunk néha lenni, mert minden jöttmentre ráaggatjuk, hogy na ő az igazi ("any monkey looking like a saviour", ahogy a költőnő mondja), aztán csak nézünk, amikor kiderül, hogy nagyon nem.

Mondjuk ugyanígy igaz aztán az is, hogy túlokoskodni sem szabad az ügyet, azaz húzni-halasztani az eseményeket, ha bejön valaki, mert akkor meg lehet, hogy a legnagyobb lehetőségét szalasztja el az ember. A legjobb tehát szerintem hagyni, hogy történjenek a dolgok, csinálni így is, meg úgy is, ahogy épp kijön, mert az így kialakuló kapcsolatok úgyis csak előkészületei, próbái annak az egynek, ami remélhetőleg megadatik. Hogy hogyan fog jönni, ha megadatik, azt nem tudom megmondani, szerintem simán lehet, hogy azonnal beüt, meg az is, hogy csak egy idő után jön rá az ember, hogy mi történik. Épp ezért kell neki minden lehetőséget megadni: nem az arany középutat keresem, hanem a lehető legtutibbra akarok menni, amikor azt mondom, hogy felesleges kardoskodni amellett is, hogy azt azonnal észre kell venni, ha szerelem van, meg amellett is, hogy az csak alapos előkészületek után működhet. Ha működik, az úgyis fel fog tűnni – hogy a gyomorban röpködő pillangók, az agyban motoszkáló manók, vagy a végbélben tekergőző féreg formájában, az megint nem egyértelmű, de ez már nem is lényeges.



Ilyenek vagyunk

Egy leopárd mintás sállal is hazavághatjuk az amúgy egészen előnyös szerkónkat. Az utcán láttuk.

Álmoskönyv: megmondjuk mit jelent az álmod

ABC sorrend »

Detektív-képző

Ha szeretnénk kideríteni férjünk megcsal-e, jelentkezzünk a Harriet Bond detektív-képző iskolába.



Add a startlaphoz
evomedia
Médiafigyelő - IMEDIA médiafigyelés