Síelni még mindig menő, de a magunkfajta antitálentumok és pechvogelek inkább maradjanak a büdös városban. Csak szerencsétlenkedünk - egy vagyonért.

A csajok az irodában osztrák sítúrát terveznek január végére, kérdik, velük tartok-e. Persze, mondom, és naná, viszem a pasimat is - mindenki párostul jön. Bár a hóról mindkettőnknek maximum a hógolyózás vagy a hóember jut eszünkbe, meg az, hogy már megint egy újabb pár bőrbakancsot kell kidobni, mert a lusta házmesterek bent hagyják a gyerekkocsi-tárolóban rozsdásodni a hólapátot, és vígan sózzák végig a járdát, mintha az valami menzai rántott hús lenne sült krumplival, ahol a szakácsnő egyáltalán nem szerelmes.



De hát téli sportokat űzni (már maga a szó is magáért beszél) iszonyú trendi, így hát mi sem maradhatunk ki ebből az élményből - még a válság sem jelent kibúvót. Viszont a hidegben való mozgásnak van egy csomó olyan válfaja, amelyet vagy túlhaladott a korszellem, vagy egészen egyszerűen kivitelezhetetlen. Korcsolyázni mindig is a tizenévesek jártak a suli udvarára vagy a műjégre, mert ott lehet jól pasizni/csajozni: ez tehát kilőve a kor és a stabil párkapcsolat miatt, a Balatonra pedig óvatosságból nem megy a peches ember. A sífutástól azóta ment el a kedvünk, amióta egyszer (egy barátunk lelkes beszámolója után) kölcsönöztünk egy szettet, hiszen még hegy sem kell hozzá, sőt az direkt árt, de a béna fagyottkacsa-mozgás után beláttuk: hiába a kardioelőnyök, a profiknak sem véletlenül folyik egybe a taknyuk-nyáluk a Eurosporton - ezt a mazochista módszert meghagyjuk a finn favágók szabadidős mozgásának.

A bob a jamaikaiaké, a síugrás veszélyes, a curling legalább olyan unalmas, mint a petanque, szánkóval majd a gyerekekkel (ha lesznek) a dombon - szóval nem marad más, mint beállni a sorba, és síbakancsot húzni, ha már. Végül is a síelés lenne az alpesek golfja, nem csupán testmozgás, hanem - a többi, úgynevezett fehér sporthoz hasonlóan - életforma, társasági esemény és óriási buli egyszerre. Érvek záporoznak innen s onnan: ha a szerelést csak béreled, akkor sokkal jobban kijössz, mert olcsóbb, mintha vennél, és minden évben a legújabb cuccokban feszíthetsz; a pályákhoz közel egy termálfürdő van, ha meguntuk a csúszást, csobbanunk egyet; nem baj, ha most kezded, mert nagyon helyes fiúk tartanak oktatást egészen kezdőknek is; jobban lebarnulsz, mintha a Bahamákon nyaraltál volna, az a jó az egészben, hogy tél van, hideg, és mégsem fázol, mert folyton mozogsz, és mindig történik valami, ésatöbbi, ésatöbbi. Lassan beadjuk a derekat (ez a testrész később még a pokolba kíván e döntés miatt), és feliratkozunk a listára, lássuk, mégis mitől olyan világraszóló buli ez a sítúra.



A kölcsönzős robotember-felszerelést többször magunkra öltjük otthon, hogy ne a felvonó melletti parkolóban kelljen utánozni Chaplint - ez már látszólag egészen jól megy. A szállással meg a kajával sincs gond, hiszen ki ne üldögélne egy jól fűtött üvegezett verandán forralt bort kortyolgatva, míg kint sűrű pelyhekben hull a hó a csodás tájon. Csakhogy a többiek hangos unszolásának engedve ki kell mozdulni, pedig a hosszú lécek sosem arra kanyarodnak, amerre kellene, a síbotsáskák teljesen önálló életet kezdenek élni minden alkalommal, a felvonóknál a legnagyobb sor mögöttünk alakul ki a rutin totális hiánya miatt, a jegeces hólé pedig minduntalan utat tör a nadrágba, naná, pont deréktájon.

Ráadásul amikor végre beszabadulunk a hütte egyetlen, internetkapcsolattal rendelkező gépéhez, kiderül, hogy az elkövetkezendő hat napban végig szakadó hóesés, köd és szélvihar várható. A bahamai barnaságnak tehát lőttek, a termálfürdőt is éppen tatarozzák, a béna pultos sajnos a bort is agyoncukrozza, a kezdő csoportot vezető síoktató pedig egy NDK-s tornatanárnő empátiájával rendelkezik, és mire este lekászálódnánk a diszkóba, már a lábunkon is alig állunk, mert az otthoni bérelt cucc szorít, hibás és elavult. Mégis előkerül a kölcsönzőben a vészhelyzetekre tartogatott hitelkártya is, hiszen mégse maradhatunk szégyenben.



A próbaképpen bevállalt oltári téli élményből így szédítően gyors ütemben dermesztő lidércnyomás lesz, már a lenyűgöző, hóval borított tájról is a Ragyogás hoteljének a kertje jut az eszünkbe, és csak arra bírunk gondolni, mikor lesz végre nyár. Erre a pasink, aki eddig egy mártír türelmével ugyanígy végigcsinálta velünk az egész tortúrát, persze csak annyit bír mondani, hogy minek próbálkozik ezzel az, aki tízéves kora előtt nem tanulta meg a hóekét - ő sem, de a szakkifejezéseket már fújja. És ebben a pillanatban örömmel igazat is adunk neki: jövőre otthon maradunk, vagy ha lehet, délre húzunk, ahol csak képeslapokról ismerik a havat. Ott legalább nem kell semmi extrát csinálni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Vagy legalábbis így képzeljük.